|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 177 találat | lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-177 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Székely Ervin 2012. március 19.Ha használni nem tudsz...Az EMNP elmúlt heti nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László és Toró T. Tibor erkölcsi zsarolásnak minősítette az RMDSZ felvetését, miszerint ha a magyar pártok egymás ellenfeleiként indulnak a választásokon, akkor a magyarság elveszítheti parlamenti képviseletét. Tőkés azt szorgalmazta, hogy ki kell törni az erkölcsi zsarolásból, és fel kell szabadítani a romániai magyarságot az „érzelmi rabigából”. A nemes cselekedet mikéntjét Toró T. Tibor fogalmazta meg. A 2008-as választási törvény egy alternatív küszöböt is megállapít azon szervezetek számára, amelyek legalább három szenátori és hat képviselői választókörzetet megnyernek. Ez lenne tehát a közös jelöltlista alternatívája: kilenc szenátor helyett három, és huszonkét képviselő helyett hat magyar képviselje a közel másfél milliós romániai magyarságot az ország törvényhozásában. Amennyiben ezeknek a kijelentéseknek nem taktikai céljuk van (nevezetesen az, hogy felsrófolják az EMNP-s jelöltek RMDSZ-listán való indulásának az árát), akkor napnál világosabb, hogy Tőkésék szempontjából a pártérdek (az RMDSZ-kiütése a törvényhozásból) fölülírja a nemzeti érdeket (a magyarság parlamenti képviselete folyamatosságának biztosítását). E tekintetben Tőkés kilépése az RMDSZ-ből, valamint az a korábbi nyilatkozata, hogy „nem lesz közös lista”, azt sejteti, hogy ezúttal komolyan gondolják a kenyértörést – „kerül, amibe kerül”. Nehéz lenne azt vélelmezni, hogy az EMNP-nek ez a magatartása nélkülözi a vezető magyar kormánypárt, a Fidesz támogatását, tekintettel arra, hogy az egész EMNP a Fidesz által létrehozott és finanszírozott úgynevezett demokráciaközpontokon nyugszik. Orbánék ugyanazt a stratégiát alkalmazzák Erdélyben, ami két év alatt már kétszer megbukott a Felvidéken. Úgy tetszik, a Fidesz számára teljesen mindegy, hogy milyen szintű és erősségű a magyar érdekképviselet az utódállamokban. A lényeg az, hogy báb-pártjaik az ő utasításaikat kövessék. Ennek a legalábbis különös nemzetpolitikának a következménye is lehet, hogy például Szlovákiában ismét felerősödhetett egy kisebbségellenes kormányzati gyakorlat. Ez Romániában még nem érzékelhető, azonban a MOGYE-kormányhatározat végleges formájának megszületése után számolni lehet azzal, hogy a közelgő választási kampány(ok) egyik legélesebb fegyvere a nacionalista retorika lesz. A PDL pedig nyilván nem akarja majd teljesen elveszíteni a legerősebb választói bázisát, az erdélyit, ezért kénytelen lesz gesztusokat tenni az olykor a szélsőségességet sem nélkülöző helyi román civil vagy politikai szervezeteknek. Talán még ez is érthető vagy legalábbis magyarázható lenne, ha az Európai Unió Magyarország és az Orbán-kormány partitúrájára muzsikálna. Akkor némi konfliktusok árán ugyan, de el lehetne fogadtatni mind az utódállamokkal, mind az ott (még) honos magyar kisebbségekkel azt, hogy minden kisebbségeket érintő kérdésben a Szentkirályi utcából mondják meg a tutit (miután a Lendvay utcai székházát a Fidesz botrányos körülmények között eladta). A helyzet azonban merőben más. Egyelőre ott tartunk, hogy Martonyi János külügyminiszter érkezik holnap némi támogatásért Bukarestbe, miután az Európai Bizottság többrendbeli kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen, az EU külügyminisztereinek tanácsa pedig megvonja az országtól a kohéziós alapok egyharmadát (495 millió eurót), amennyiben a kormány nem hoz sürgős intézkedéseket a költségvetési hiány tartósan 3 százalék alá szorítása érdekében. Ilyen priusszal Magyarország nem képviselheti hatékonyan a határon túli magyar kisebbség ügyét, és Martonyi János nyilatkozata, amelyet az Evenimentul Zileinek adott, miszerint támogatják a romániai magyarok autonómiatörekvéseit, nem egyéb fellengzős nagyotmondásnál. Épp Szlovákia esete bizonyítja, hogy a magyar kormány eszköztelen az utódállamok kisebbségellenes politikai gyakorlatával szemben. Ugyanakkor a magyar kormánynak nincs racionális nemzetstratégiája, nem tudja támogatni a határon túli magyar szervezetek egységes fellépését. Ártani viszont tud nekik. Székely Ervin Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. március 27.Fejetlen” magyar adásFellebbezett a Román Televízió (TVR) bukaresti magyar adásának főszerkesztői posztjára sikertelenül pályázó Kacsó Sándor, aki már tíz éve ideiglenes megbízással töltötte be a most három évre meghirdetett tisztséget. Versenytársa nem volt, egyedüliként állt a vizsgáztató bizottság előtt, mely végül elutasította pályázatát. Az óvásokat tegnap délig lehetett benyújtani, és Kacsó Sándor élt is a lehetőséggel. Az ÚMSZ-nek elmondta, arra gyanakszik, hogy a menedzseri tervre nem kapott átmenő jegyet, de reméli, hogy három napon belül pontos indoklást fog kapni. A köztelevízió magyar szerkesztősége munka közben. Kacsó Sándor megbízott főszerkesztő magyaráz A vizsgafeltételek szerint csak olyan felsőfokú végzettségű médiaszakember jelentkezhetett a bukaresti magyar adás főszerkesztői posztjára, aki minimum három év szolgálati idővel és egy év vezetői tapasztalattal rendelkezik a tömegtájékoztatásban; emellett tervet kellett bemutatni a szerkesztőség jövendőbeli tevékenységének megszervezéséről, koordinálásáról, kívánt hatásairól. Elvárás volt az is, hogy a jelentkező adja írásba: nem állt kapcsolatban a volt politikai rendőrséggel. Kérdésünkre válaszolva Kacsó Sándor közölte, ha fellebbezését nem fogadják el, és újra meghirdetik a pályázatot, akkor annak függvényében fogja mérlegelni, hogy jelentkezzen-e újra az állás elfoglalására vagy sem, hogy mivel magyarázza elutasító döntését az elbíráló bizottság. „Furcsa hangulatban vagyunk most, mindenki meglepődött a sikertelen vizsgámon. Az indoklástól is függ, de valószínű, hogy újra jelentkezem, ha szükséges lesz. A szerkesztőség támogat, nagyon jó a csapatunk, szeretünk együtt dolgozni” – mondta a főszerkesztőjelölt. Váltás a bukaresti rádió magyar adásánál Akárcsak a televízió magyar adásának, jelenleg a közszolgálati rádió kisebbségi adásainak is csak megbízott főszerkesztője van. Stanik István ugyanis februárban lemondott a főszerkesztői székről (jelenleg a rádió nagyváradi tudósítójaként dolgozik), tisztségét pedig Székely Ervin vezető szerkesztő vette át ideiglenes megbízottként. A posztot hamarosan meghirdetik, ám a vizsga pontos dátumát még nem közölték. Székely Ervin lapunknak elmondta, megpályázni készül a főszerkesztői tisztséget. Esetleges versenytársakról nincs tudomása, de kijelentette: ha feltűnne valaki a színen, és nála jobb eredményt érne el, „az a rádiónak mindenképp nyereség volna”. A pályázatot még nem írták ki, de Székely szerint a követelmények közt szerepel majd minden bizonnyal a rádiós működtetési törvények ismerete, szakmai tapasztalat és megvalósítási tervezet. Zsigmond Júlia Szabadság (Kolozsvár) 2012. április 25.EME orvoskongresszus SzovátánAz Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya idei, sorrendben XXII. tudományos ülésszakát Szovátán rendezték meg, április 19. és 21. között. Erdély magyar orvosainknak évi nagytalálkozója főleg a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem végzettjeit szokta összegyűjteni. A csütörtöki továbbképző előadások után pénteken reggel került sor az ünnepélyes megnyitóra. Ezt Mártha Krisztina szakosztályi titkár, a szervezőbizottság elnöke vezette. Felszólalt Ritli László egészségügyi miniszter, aki a romániai egészségügyi helyzetet más európai országokéhoz viszonyító adatokat közölt, beszélt a családorvosi hálózatról és a készülő egészségügyi törvényről. Üdvözlő beszédet mondott még Lokodi Emőke, a Maros megyei tanács elnöke és Péter Ferenc, Szováta polgármestere. Egyed Zsigmond Imre professzor, a szakosztály elnöke közölte, hogy sikerült megalapítani az egyetem első rektorának nevét viselő Dr. Csőgör Lajos-díjat, amelyet a kiváló egyetemi oktatóknak fognak jövő évtől kiosztani. A már hagyományos Lencsés György Ars Medica-díjat az idén dr. Lőrinczi Zoltán idegsebész előadótanárnak ítélték oda. A Kopp Elemér-díjat három fiatal gyógyszerész-kutató kapta. A továbbiakban 15 szekció keretében 133 dolgozat hangzott el, közülük 29-et külföldi szerzők mutattak be. Egy hollandiai és egy ausztriai magyar kutatón kívül a többiek Magyarország orvosi egyetemi központjaiból jöttek. Kolozsvárról négyen szerepeltek előadással. Gaal Viola onkológiai, Gaal György orvostörténeti, Korcsog Mátyás és Tuka László gyógyszerésztörténeti dolgozatot mutatott be. Az 550 résztvevő legnagyobb érdeklődéssel a szombat déli kerekasztal beszélgetést várta, amelynek címe Minisztereink az erdélyi betegellátásról volt. Erre a jelenlegi miniszteren kívül a korábbi tisztségviselőket, Bárányi Ferenc, Hajdú Gábor és Cseke Attila minisztereket, Székely Ervin államtitkárt, Molnár Géza és Vass Levente miniszteri tanácsosokat hívták meg, akik közül Bárányi és Ritli nem tudott részt venni a megbeszélésen. A többiek egy-egy felvetett témáról mondták el a véleményüket, az összkép nagyon lehangolóan hatott. Egyikük meg is fogalmazta, hogy az államilag támogatott korábbi egészségügyi rendszer működött a legjobban. Amióta 1997-ben bevezették a német egészségügyi biztosítási rendszeren alapuló betegellátást, a helyzet egyre romlik. Európában a legjobb a német rendszer, csak ahhoz a németekre is szükség van! – hangzott el. Jelenleg csak a SMURD mentőszolgálat működik az elvárások szerint az országban. A legtöbb probléma a biztosítási rendszer körül adódik. A most közvitára kerülő egészségügyi törvény egy újabb próbálkozás a vitás kérdések rendezésére. A záróülésen a fiatal kutatók legjobb dolgozatait jutalmazták, s elhangzott a jövő évi kongresszusra szóló meghívás: erre Székelyudvarhelyen kerül majd sor. G. Gy. Szabadság (Kolozsvár) 2012. május 14.KampányarcTőkés László elmarasztalta a bihari református papokat azért, mert úgymond akarva-akaratlanul az RMDSZ-nek kampányolnak. Az E- képviselő a rá jellemző politikai éleslátással leírását adta az RMDSZ rafinált kampánystratégiájának, amelynek révén gyanútlan lelkészek kampányarcukat adták, hogy önkéntelenül is segédkezet nyújtsanak az „UDMR-nomenklatúrának” azért, hogy „hatalmi céljait és idegenkezűségre valló célkitűzéseit” elérhesse. Az agyafúrt RMDSZ-es kampánystratégák azt eszelték ki, hogy egy független Bihar megyei napilap (sajnos nem tudjuk, hogy melyik) választási mellékletében beszámolnak a megyei önkormányzatok eredményeiről, s ezekben lehetőséget adnak a helyi lelkészeknek is arra, hogy elmondják véleményüket. Olvasóinak elképedésére az ex püspök kerek perec kijelenti: gátlástalanságában az RMDSZ odáig fajult, hogy „ha kell Kálvin Jánost és Szent Imre herceget is beveti”, püspököt és esperest is „kampányarcként” vonultat fel, s teszi mindezt cinikusan, az „adófizetők és az újság előfizetőinek”pénzén. Ha jól értem, akkor az a gond, hogy a megtévesztett papok egy független kiadványban együtt szerepeltek RMDSZ-es polgármesterekkel, azt sugallva, hogy maguk is részesei az önkormányzat, illetve a helyi közösség sikereinek, s mint ilyenek valamiféle cinkosságban élnek város- és községgazdákkal, akik valami ok miatt nem szerepelnek az EP-képviselő politikai preferenciáinak listáján. Ez valóban nagyfokú naivitás, ha nem egyenesen nemzetárulás a református papok részéről. Ugyanis nekik – az emberi jogok európai szintű védelmezőjének értelmezésében – nem lett volna joguk semmilyen jót tenni a saját közösségükkel. Tudniuk kellett volna, hogy a lakosság épülését szolgáló kezdeményezéseiket a gaz RMDSZ-es polgármesterek kampánycélokra fogják felhasználni. Ha viszont már mégis tettek valami jót, akkor arról hallgatniuk kellett volna, mint a sír, nehogy kampányfogássá lényegüljön át közösségépítő munkájuk. Végül, ha már tettek valamit és azt nyilvánosságra is akarták volna hozni, akkor előbb engedélyt kellett volna kérniük a kommunikációs szakemberré avanzsált EP-politikustól, aki majd eldöntötte volna, hogy mit, miről, mennyit és hol nyilatkozhat egy becsületes egyházi ember. A tőkési feddés azonban nemcsak „a Román Kommunista Párt propagandaosztálya és titkosszolgálata” 1989 előtti gyakorlatát felelevenítő RMDSZ-t és a kampánystratégiailag tájékozatlan papokat vette célba, hanem – nagyon helyesen – a független megyei napilapot is, amelyik veszi magának a bátorságot és ugyanabban a cikkében az ex-püspök úr előzetes jóváhagyása nélkül csak úgy megkérdez csapot, papot, polgármestert, helyi RMDSZ elnököt, egyáltalán, akit akar. Sajtószabadság ide, véleménynyilvánítási szabadság oda, a kommunikációban rendnek kell lennie, amely rendet ezúttal nem józsefattilai értelmezésben a szabadságnak, hanem a mindenkori EP-képviselői igénynek kell megszülnie. Ebben az összefüggésben azonban egyrészt érthetetlen, másrészt indokolatlan az EMNP védnökének aggodalma az adófizetők és az újság-előfizetői pénzének kampánycélú felhasználása miatt (a szabadárusításban lapot vásárlók szerencsére nem táplálják a politikusi nehezményezést). Ha az adófizetők pénzéről vagyis közpénzről van szó, akkor meg kellett volna mondani (s bizonyítani), hogy miképpen részesül abból a független napilapot kiadó kereskedelmi társaság, ha pedig az előfizetők pénzéről beszélünk, akkor adjuk meg nekik azt a jogot, hogy ők döntsék el, kell-e nekik újság, vagy megelégszenek az EP-képviselő kommünikéi bőven áradó folyamának napi lektűrjével. Mindez azonban a kérdésnek csak az egyik fele. A másik az, hogy igen nehéz lenne beszámolni egy település helyzetéről, ha épp a legilletékesebbeket, a polgármestert, a tanítót és a papot nem kérdeznék meg a krónikások. Ja, hogy a polgármesterek épp az RMDSZ képviseletében nyerték el tisztségeiket? Talán tetszett volna az MPP-nek vagy az EMNP-nek a megye 101 polgármesteri tisztségéből legalább egyet elnyerni, és akkor az ottani lelkész is kampányarcot biztosíthatott volna a megvalósításokhoz. Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 22.Veszélyben a vigécekTőkés László feljelentést tesz a róla a közelmúltban megjelent könyv, a Ne vígy minket a kísértésbe szerzője és kiadója ellen, ugyanakkor Demeter Szilárd, az EP-képviselő sajtóirodájának vezetője arról tájékoztatta az egyik napilapot, hogy hasonló lépést terveznek a könyv romániai terjesztőivel szemben is. A sajtófőnök ugyanis „gyomorforgató kampányeszköznek” tekinti a könyv terjesztését, és reméli, hogy akik ezzel foglalkoznak, azok büntetőjogi felelősségük tudatában teszik, mint ahogyan azt is, hogy mindezt nem közpénzből finanszírozzák. „Meggyőződésem, hogy ki fog derülni, ki finanszírozta a kötet kiadását és romániai terjesztését. Nemsokára pontosan tudni fogjuk, hogy ki áll a lejárató kampány mögött” – mondta némiképp fenyegetően a sajtófőnök. Abban az esetben, ha a szóban forgó könyv valótlan állításokat tartalmazna, akkor természetesen Tőkésnek szíve joga jogi úton érvényt szerezni igazának a szerzővel esetleg a kiadóval szemben is. Az viszont, hogy az EP-képviselő büntetőjogi kategóriának tekinti egy Magyarországon annak rendje és módja szerint megjelent könyv romániai forgalmazását, azt jelenti, hogy vagy tájékozatlan vagy pedig – ami valószínűbb – totalitárius reflexek működnek benne. Utoljára magyarországi könyv romániai terjesztését Nicolae Ceaușescu tekintette bűncselekménynek. (Egyik ismerősöm ellen a szocialista államrend aláaknázására irányuló tevékenységért akartak vádat emelni 1989-ben, mert a határon áthozta és másoknak is kölcsönadta az Erdély történelme című tudományos munkát.) Az immár dokumentumkiadványban is megörökített politikus talán csak feledékenysége okán nem perli a könyv olvasóit is, hogy kimerítően megbüntessen mindenkit, akinek köze van egy a viselt dolgait taglaló munkához. Ez az egész történet talán még mosolyra is deríthetne, ha Tőkés nem lenne európai parlamenti képviselő, és egy – igaz, jelentéktelen – romániai politikai párt védnöke. Én ugyanis félek azoktól a politikusoktól, akik bűncselekménynek tekintik az övékétől eltérő véleményeket, illetve azok terjesztését. Jó okom van félni azoktól, akik érvek nélkül, megbélyegeznek mindenkit, aki feltárja, rendszerezi, közreadja és terjeszti a róluk megjelent terhelő dokumentumokat. S ez még akkor is igaz, ha magát a könyvet én is vegyes érzésekkel fogadtam. Nem vagyok híve annak, hogy a magánéletet és a közéleti tevékenységet összemossuk, bár jól tudom, hogy egy közszereplő, s még inkább egy politikus esetében az előbbi szférája eleve szűkebb, mert az állampolgároknak joguk van tudni, hogy az őket képviselők milyen erkölcsi normákat tartanak magukra nézve kötelezőnek, hiszen ezekből következtetni lehet politikai döntéseik elvszerűségére. Mégsem hiszem azt, hogy Tőkést – mint politikust – a magánlevelezése vagy a volt feleségéhez való viszonyulása alapján kellene megítélni. Nem vitatom, hogy egy politikus esetében ezek a részletek is lehetnek publikusak, de sokkal kevésbé relevánsak közéleti megítélése szempontjából, mint például az, hogy bekasztlizná a könyv terjesztőit. Teljesen más megítélés alá esnek viszont az Andrassew Iván könyvében szintén szereplő ama dokumentumok, amelyek nagyon nagy pénzösszegek hűtlen kezelésével foglalkoznak. Például Both László független mérlegképes könyvelő jelentése, amely szerint a Határon Túli Magyarok Hivatala által a Tőkés által irányított 2002-es Református Világtalálkozó megszervezésére kiutalt 242 millió forintból az elszámolásnál 25 és fél millió hibádzott, illetve gyanús számlákkal igazolták a pénz felhasználását. Ezek olyan információk, amelyek nemcsak hogy relevánsak, de nyilvánosságra hozataluk kötelező lenne minden tisztességes újságíró számára, aki ilyen adatok birtokába jut. Nos, ebből a megközelítésből nézve örvendetes, hogy Tőkés a bírósághoz fordult. Mert amennyiben nem tudja bebizonyítani azt, hogy a szerző által közölt és az ő pénzügyi felelősségét firtató dokumentumok hamisak lennének, akkor neki kell – akár a bíróság előtt – magyarázattal szolgálnia büntetőjogi felelőssége tudatában. Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. június 5.Összetartozás?Bizonyára mélyebb és általam nehezen érthető oka van annak, hogy a magyar kormány az ország felosztásának emléknapját a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította. A mostani budapesti kormány egyébként is szereti a konstruktív és pacifista elnevezéseket, gondoljunk csak a nemzeti együttműködés programjára, a nemzeti konzultációra vagy a békemenetre. A kabinet azonban a jelek szerint vagy nem ismeri, vagy egyszerűen semmibe veszi ezeknek a fogalmaknak a tartalmát. A nemzeti összetartozás imperatívusza ugyanis nem gátolta meg a nemzeti kormányt abban, hogy Erdélyben egy olyan pártot hozzon létre – nem csekély politikai és anyagi ráfordítással –, amelyiknek a célja éppen hogy a Trianon után a határon kívül maradt nemzetrész politikai megosztása. A nemzeti együttműködés nevében pedig a kétharmados támogatottságot élvező hatalom az ellenzéki sajtó teljes felszámolására és a közszolgálati média megszelídítésére törekszik. Gondoljunk itt a Lex Klubrádióra vagy a közszolgálati média átszervezésnek minősített megrekcumozására, a Médiaszolgáltatás- támogató és Vagyonkezelő Alap létrehozása révén. Ennek az intézménynek a kialakításával gyakorlatilag kiürítették a közszolgálati rádió, illetve televíziók szerkesztőségeit, átvették tőlük a szerkesztők zömét (már azokat, akiket politikai megbízhatatlanságuk miatt nem eresztettek korábban szélnek). Az ottmaradtak már nem készítenek műsort, csak megrendelhetik azokat az egységes felügyelet alatt dolgozó MTVA embereitől. A cél nyilvánvaló: a hírszerkesztők politikai felügyelet alá helyezése. Erre utal az a turpisság is, hogy az MTVA munkatársai immáron nem újságírók, hanem – most fogózzanak meg – „tartalom-előállítói alkotók”. Mielőtt még bárki elmerengene a megjelölés lírai szépségén, ami mellesleg eurokonform is, hiszen az angol content creator sületlen fordítása, felhívnám a figyelmet az átkeresztelés mögött álló jogi furfangra. Nemzeti és nemzetközi szabályozások, szabványok egész sora védi az újságírókat, biztosítva számukra a véleménynyilvánítás szabadságát, azt, hogy nem kötelesek felfedni hírforrásaikat stb. No, de egy „tartalomelőállítói” alkotót milyen rendelkezés véd meg a magyar közszolgálati médiában máris tapasztalható politikai befolyástól? Milyen nemzeti célt követ az a kormány, amelyik tudatosan szigeteli el Magyarországot az Európai Unióban és a világban? Milyen nemzeti, politikai hasznot remél Orbán Viktor miniszterelnök például attól a kijelentésétől, hogy „ma Európában az alapvető politikai motivációs rendszer a düh, a bizonytalanság és a félelem”. A gazdasági szabadságharc a fizetésképtelenség küszöbére sodorta az országot, az amúgy gyengélkedő euró pedig Budapesten már 307 forintot ér. Ugyan kivel konzultált a nemzet kormánya, amikor a köztársaságot is eltörlő alkotmányát elfogadta? Vajon milyen nemzeti érzést sértett az alkotmányjogi szempontból pontosabb definíció, és miért jobb annál a képlékeny és bármilyen tartalommal megtölthető Magyarország? Miféle nemzeti összetartozás az, ahol a kormányzat nemcsak hogy nem határolódik el a kirekesztő eszméket hirdető Jobbiktól, de maga is Horthy Miklós és Nyirő József kultuszát ápolja? A közszolgálatban álló Duna Televízió Háború a nemzet ellen címmel leplezetlen antiszemita dokumentumfilm-sorozatot sugároz hetek óta, de ezt a máskor árgus szemmel őrködő Médiatanács eddig nem vette észre; és nem tartotta szükségesnek – a nemzeti összetartozás nevében – szankcionálni a kirekesztő tanok hirdetőit. (Az akár véletlen is lehet, hogy a film sugárzásának másnapján valakik megrongálták és meggyalázták Raul Wallenberg budapesti szobrát.) Ilyen jellegű és irányultságú politikai döntések nem tekinthetők egyedinek vagy eredetinek a magyar történelemben, igaz, korábban nem hívták őket összetartozásnak. Volt azonban gyakorlata a többségi intoleranciának, a nyelvi sokszínűség tagadásának, bizonyos faji vagy vallási csoportok megbélyegzésének. Mindezeknek a politikai kurzusoknak nem csekély szerepük volt a kétségkívül igazságtalan trianoni döntés megszületésében. Abban, hogy ma megosztottan emlékezünk meg az összetartozás napjáról. Székely Ervin. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. október 6.„A harmadik út: az erkölcsös politizálás”Beszélgetőkönyv Tokay Györggyel Nagyon jó ügyvéd volt, igazán ismert politikai pályafutása nyomán lett. Gondolom, azt sajnálja, hogy 1989 nem húsz évvel korábban következett be” – indította a csütörtök délutáni, a Csiky főgimnázium dísztermében tartott könyvbemutatót Király András volt parlamenti képviselő, volt megyei RMDSZ-elnök, jelenlegi oktatásügyi államtitkár. A termet megtöltő hallgatóság akkor még nem tudhatta, hogy a terem első soraiban milyen előkelőségek társaságában vehet részt Irházi János Jó bolondok ügyvédje c. beszélgetőkönyvének bemutatásán. Aztán maga Tokay György mondta el: örül annak, hogy a bemutatón jelen vannak barátai – köztük románok, akik nem is értenek magyarul, s akikhez románul is szólt –, de mindenekelőtt volt harcostársai, Borbély László, Márton Árpád, Székely Ervin, Derzsi Ákos, Erdélyi István, Faragó Péter, Hosszú Zoltán mai vagy egykori RMDSZ-es parlamenti képviselők, szenátorok. Hogy messziről is eljöttek a bemutatóra, önmagában sokat mond arról a tiszteletről és megbecsülésről, amelyet az immár nyugdíjas, sajnos megrokkant egészségű „Apu bácsi” (a parlamentben így becézték, bölcsessége miatt, a nála idősebb képviselők is), Tokay György az 1989-es fordulat utáni politikai pályafutása során kivívott magának. Székely Ervin, akit az idősebbek kiváló publicistaként ismerhetnek, felszólalásában elmesélte: valamikor, a ’89 előtti időkben az a mondás járta, hogy a romániai magyar értelmiség előtt két lehetséges út áll: az alkoholizmus vagy a halál. „Tokay megmutatta, hogy van harmadik út: az erkölcsös politizálás”, és az erkölccsel, a becsülettel szembesítette az embereket. Szeretet és tisztelet áradt más képviselőtársai felszólalásaiból is: Márton Árpád, például, a felesége részéről jövő üzenetet és ölelést adott át „az utolsó mohikánnak, az utolsó úriembernek a román politikában”. Borbély László volt miniszter azt mondta róla: „szuverén államalkotó volt az RMDSZ-en belül”, akit Katona Ádám, akit nemigen lehet az RMDSZ iránti barátsággal vádolni, „tiszteletbeli székelynek” nevezett a Har-Kov néven elhíresült ügyben való felszólalása miatt. „Tokay Gyurira mi felnéztünk – mondta –, s amikor (a parlamentben) senki nem mert kimenni a mikrofon elé, ő kiállt, megszólalt ékes román nyelven, ránézett a teremre és… mindenki elhallgatott. Olyasmit képviselt, ami a román politikai életben vele, sajnos, elment. Szeretném, ha visszajönne és elmondaná: vigyázzunk egymásra. És azt, hogy csak a románokkal együtt lehet megvalósítani azt, amit akarunk.” Bevallom, elfogult vagyok Tokay Györggyel szemben. Jó negyven éve ismerem, az egykori magyar újságnál kollégák, reményeim szerint barátok is voltunk, Kolozsvárott, a Jókai 15-ben, szülőházában együtt szilvesztereztünk anno, aradi tömbházlakásának szobáit együtt tapétáztuk, több barátjával közösen, nem felejtem el, amikor – már ügyvéd korában – hozzá rohantam egy visszautasított szekusbeszervezési-kísérlet kapcsán, s egy pohár vodka mellett nemes egyszerűséggel azt mondta: „megcsókolhatják a s…t”; láttam megromlott egészséggel éhségsztrájkolni az aradi Városháza előtt az aradi magyar líceumért. Számtalanszor megcsodáltam borotvaéles eszét, ragyogó humorát (ami a könyvben is lépten-nyomon kiütközik), nem felejtem el, hogy valamikor 2004 előtt, amikor végleg megfeneklettnek látszott az ügy, határozottan kijelentette – az újságban is megjelent –: a Szabadság-szobor állni fog. És lám, mint annyi másban, igaza lett. A mintegy 160 oldalas, a nagyváradi Riport Kiadónál megjelent interjúkötet hű (bár nem teljes) képet nyújt egy kivételes, 1989 utáni romániai magyar politikus életútjáról. De valójában sokkal többről, az 1989 utáni hazai politikai életről, szereplőiről, súlyos problémáiról és kulisszatikairól a volt parlamenti képviselő, RMDSZ-frakcióvezető, kisebbségügyi miniszter, balti-országokbeli nagykövet visszaemlékezéseiből. Olyan olvasmány ez, amelyet minden, a közélet iránt érdeklődő számára a legmelegebben ajánlhatunk. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2013. január 8.Székely Ervin: Gyászbeszéd helyettSergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk. Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán. Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta. Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását. Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát). Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek. Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába. Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után. A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak. Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához. Maszol.ro, 2013. február 21.Székely Ervin: MarosvásárhelyKülönös, hogy éppen az RMDSZ legnagyobb megyei szervezetének székes fővárosában, Marosvásárhelyen történt ilyen grimbusz. Persze a Bolyaiak városának kiemelt fontossága, az a tény, hogy éveken át ott tartották a Szövetség „rendes" SZKT-üléseit, magyarázat lehet arra, hogy miért folyik kiélezettebb küzdelem a megyeszékhely RMDSZ-szervezetének vezetéséért. Nem kevésbé igaz továbbá, hogy egy nagy városban, ahol a magyar értelmiségnek több gócpontja is van a tudományos, művészeti életben, a sajtóban és az oktatásban, természetes, ha ezek a csoportok többféle érdeket kívánnak hangsúlyosan megjeleníteni a politikai képviseletben. E tekintetben a konkurencia még egészséges is lenne, ha a verseny a játékszabályok keretei között folyna és a kollektív döntéseket mindegyik fél elismerné. Még az sem lenne tragédia, ha a többség döntéseit egy renitens, de súlytalan csoport (mindig voltak ilyenek a szervezetben) vitatná, mindenféle ellengyűléseket hívna össze, kiáltványokat fogalmazna, nehezményezne, elítélne, elhatárolódna, felháborodottan utasítaná vissza és aggályainak adna hangot, majd kilátásba helyezné stb. Az ilyesminek általában a szatmárnémeti Láncos templomban szokott vége lenni, ahol a rebellisek megkapják az áldást arra, hogy saját szervezetük ellen szervezett keretek között lépjenek fel. Most azonban – nekem úgy tetszik – nem erről van szó. Aki el akart menni az RMDSZ-ből, az már megtette. Akik maradtak, reálpolitikusok. Nem ellenszervezetben akarnak politizálni, és nem is vitatják az RMDSZ politikai vonalvezetését, mindössze azt gondolják, hogy ők alkalmasabbak azoknál, akik magukat megválasztatták, vitatják az eljárás átlátszóságát és méltányosságát. E tekintetben pedig akár igazuk is lehet, hiszen a Szövetségben a döntések hosszú ideje formálisak. Érdemi határozatokat néhány ember hoz, a testületek pedig rábólintanak – mi mást nem tehetnének? Eddig ez senkit sem zavart. Azok sem tiltakoztak a belső demokrácia sérülése miatt, akik most épp erre hivatkozva vitatják a számukra kedvezőtlen döntéseket. Addig, amíg az RMDSZ kormányon volt, az úgynevezett csúcsvezetésnek (ezen a szövetségi elnököt s maximum a politikai alelnököt kell érteni), volt mentsége arra, hogy operatív döntéseket hozott kollektív felhatalmazás nélkül, vagy egyenesen az arra illetékes politikai testületek helyett. A kormányzás ügyrendje nem tette lehetővé, hogy SZKT-gyűléseket tartsanak, mondjuk a kormányülés közben, amelyen kialakítsák az RMDSZ álláspontját (nyilván, túlzok, de didaktikus célzattal). Az sem kétséges, hogy Markó Béla karizmatikus elnökként el tudta fogadtatni az aktívával azokat a döntéseket is, amelyeket nem szűrtek, őröltek meg a belső demokrácia mechanizmusának malmai. Másfelől, maga az aktíva is „puhább" volt, hiszen jelentős része valamilyen közigazgatási tisztséget birtokolt, amelyet jó magaviseletével és tagsági könyvével érdemelt ki, s amelyet könnyen elveszíthetett, ha kekeckedett. E gyakorlat eredményezte, hogy kialakult egy profi politikusi réteg, amelyik szakmának tekinti az érdekképviseletet. Lassan ő vette át annak az értelmiségi elitnek a helyét, amely a rendszerváltáskor létrehozta az RMDSZ-t. Ez az elit sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb, de ugyanakkor céltudatosabb is, mint elődei. Tagjai nem haboznak a belső politikai viszonyokban is ugyanazokat az elveket és módszereket alkalmazni, mint a pártközi kapcsolatokban. Ebbe belefér a koalíciós partner cserbenhagyása, hamis ígéretek megfogalmazása vagy egyezségek felrúgása. A kormányzati pozíció elvesztése új helyzetet teremtett. A profi politikusi elit már nem érzi a csúcsvezetés erejét, és pozíciószerzését más recept alapján kívánja megvalósítani. Persze ez a recept sem teljesen eredeti, hiszen azokat az adalékanyagokat tartalmazza, amelyeket a profi politikus szakmai szocializálódása során megismert. E tekintetben Marosvásárhely nem tekinthető egyedi esetnek. Elképzelhető, hogy csak az első repedés az épületen, amelynek a renoválása már nem halogatható sokáig. Maszol.ro 2013. április 23.Székely Ervin: Tőkés, a jó helytartóAz EMNP kongresszusán elhangzott védnöki beszédében Tőkés László szokatlanul nagy terjedelmet szentelt a párt magyarországi finanszírozását feltáró sajtóhíreknek. Ahogyan tőle megszokhattuk az EP képviselő és pártvédnök ismét keményen kiosztotta vélt vagy valós politikai ellenfeleit: az RMDSZ-t, a Transindexet, az Új Magyar Szót, az MSZP-t, Dan Voiculescut, az Adevărult, a Jurnalul Naţionalt és a sort még hosszan folytathatnám. Viszont egyetlen szóval sem cáfolta azt a tényt, hogy az EMNT-EMNP politikusainak tulajdonában lévő civil szervezetek csak 2012-ben mintegy egy millió eurós támogatást kaptak az Orbán-kormánytól, illetve magyar állami tulajdonban lévő cégektől. Ténynek kell tehát tekintenünk, hogy a magyar adófizetők pénzén az Orbán-kormány egy RMDSZ-ellenes magyar pártot gründol Erdélyben (amelyiknek a kongresszusán nagy erőkkel fel is vonult). A kérdésnek nyilván vannak közigazgatási – netán büntetőjogi – vonatkozásai is, hiszen további vizsgálatok tárgya lehetne az, hogy mennyiben feleltek meg a hatályos közbeszerzési szabályozások előírásainak azok az eljárások, amelyeknek nyomán milliós támogatást irányítottak erdélyi politikusok vezette szervezetek számláira. De legyen ez a magyar számvevőszék, illetve az egyéb ellenőrző szervek gondja. Személy szerint engem sokkal jobban érdekelnek azok a politikai következtetések, amelyeket az eset nyomán a romániai magyar érdekképviselet és a magyar kormányok viszonyával kapcsolatban meg lehet fogalmazni. Ha mérni lehetne az EMNP támogatottságát, akkor érdemes lenne megfigyelni, hogy miképpen alakul a párt ázsiója a közvélemény-kutatásokban azt követően, hogy kiderült: ők a Fideszt és nem az erdélyi magyarságot képviselik. Persze nincs abban semmi ördögtől való, ha egy kormányzat – legitim társadalmi felhatalmazás alapján – anyagi támogatást nyújt a határon túl élő nemzettársait tömörítő szervezeteknek. Ezt teszi a román kormány is, és ezt tette az MSZP kormány is. A Fidesz gyakorlata ezzel azért ellentétes, mert nem a határon túliak által megválasztott legitim szervezeteket, hanem saját zsoldosait támogatja Erdélyben (és vélhetően a Felvidéken, meg Kárpátalján is). A Fidesz kormány tehát nem a határon túli magyaroknak, hanem saját magának juttat pénzt, amennyiben az EMNT és EMNP nevű képződményeket csakis mint a magyar kormánypárt helyőrségeit értékelhetjük. Zárójelben jegyzem meg, hogy miközben a Fidesz egyetlen alkalmat sem mulaszt el arra, hogy kiálljon a romániai magyarság autonómiája mellett, ő az első, amelyik semmibe veszi ezt az autonómiát, hiszen képtelen elfogadni a romániai magyarság demokratikusan meghozott döntését (86%-14%). Ha eltekintünk attól az egyébként korántsem kizárható lehetőségtől, hogy az Erdélybe irányított pénzek egy része valamilyen úton visszafolyik a magyar politikusok zsebeibe, és kizárólag a kérdés (nemzet)politikai vonatkozásait vizsgáljuk, akkor a Fidesz célja elsősorban belpolitikai. Azért akarja függőségi viszonyba hozni a határon túli magyar szervezeteket, mert a kettős állampolgárság intézményén keresztül a külhoni magyar szavazókat a saját választási eredményeinek javítására kívánja felhasználni. Szó nincs tehát kisebbségvédelemről, identitás-megőrzésről, autonómiáról egyáltalán elvekről! Csak politikai és gazdasági érdekek léteznek ebben a történetben, hiszen, ha nem így lenne, akkor a jelenlegi magyar kormány nem veszélyeztetné tudatosan a romániai magyarság érdekképviseletének parlamenti jelenlétét. Tőkés agresszivitása, valamint az a tény, hogy pártja kongresszusán az üdvözlő beszéd tekintélyes részét ellenfelei ócsárlásának, nem pedig a saját elképzelése kifejtésének szánta, csakis ebben az összefüggésben nyer értelmet. A védnök meg akarja szolgálni kenyéradó gazdáinak az apanázst, bizonyítani kívánja, hogy a továbbiakban is szükség van itt rá (ha jó pásztor már nem, legalább jó helytartó legyen). Maszol.ro 2013. szeptember 4.Unió Moldovával?Alig több, mint egy hónap leforgása alatt Traian Băsescu államfő és Victor Ponta is levizitelt Moldova Köztársaságban. Az államfői látogatás volt – természetesen – a visszhangosabb, miután az ország elnöke kilátásba helyezte, hogy megszerzi a moldvai állampolgárságot is. Hogy mi szüksége lenne rá, azt nem tudom, mert ugyancsak ő azt nyilatkozta, hogy a két ország egyesülésére – az Európai Unió keretei között – hamarabb sor fog kerülni, mint gondolnánk. Az államfő értelmezésében az egyesülés egyetlen feltétele az, hogy a moldovai lakosság kérje azt. Az elnök stratégiai értékű megnyilatkozásával összhangban – ám annál, ha lehet, még egyértelműbben – beszélt az egyesülés megvalósíthatóságáról az egyik román napilapnak adott interjújában Stoica Cristinel Popa politológus, több külföldi egyetem ösztöndíjasa, aki a hazai közönség számára majdhogynem ismeretlen. A szakértő szerint Románia és Moldova Köztársaság egyesülésének a német modellt követve kellene megtörténnie, szerinte meg is fog történni, s ezt az ő generációja hajtja majd végre (az atyafit a fényképe alapján, olyan harmincasnak nézem, ami azt jelentheti, hogy az elkövetkezendő húsz-harminc évben valósulna meg az unió – ez egybecseng azzal, amit ugyancsak Traian Băsescu mondott három évvel ezelőtt, miszerint huszonöt év alatt egyesül a két ország (bár nem tudjuk, hogy ez sokkal hamarabb van-e annál, mint amennyinek gondoljuk). Popa fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Románia az egyesülés után is nemzetállam marad. Az első észrevételem Románia és Moldova egyesülésének megvalósíthatóságára vonatkozik, illetve arra, hogy az NSZK és az NDK egyesülésének modellje követhető-e Románia és Moldova vonatkozásában. E tekintetben sokkal szkeptikusabb vagyok, mint hivatkozott forrásaim. Mindenekelőtt azért, mert – bár a második világháborút követően kialakult határok megváltoztathatóságára több példa is volt Európában (Németországon kívül gondoljunk csak Csehszlovákia vagy a volt Jugoszlávia esetére) – Moldova Köztársaságot Oroszország a saját befolyási övezetének tekinti. Mint ismeretes, 1991-ben – amidőn a Szovjetunió épp szétesett, és Moszkva a jelenleginél gyöngébb volt – már történt egy kísérlet Moldova Romániával való egyesítésére, ami polgárháborúhoz és a Dnyeszteren túli terület de facto elszakadásához vezetett a szomszédos államban. Másfelől Románia – különösen a Nabucco gázvezeték tervének bedőlése után – rá van utalva az orosz energiahordozókra, mindenekelőtt a földgázra. Ami pedig a német modellt illeti, az már csak azért sem járható út, mert Románia nem rendelkezik sem olyan gazdasági, sem politikai potenciállal, mint Németország. A második észrevételem: a valódi kérdés nem ez! Tegyük fel, hogy én tudom rosszul, az egyesülés kivitelezhető (hamarabb, mint ahogyan nem gondolnám), és ezt az Európai Unió és Oroszország is készséggel elfogadná, sőt üdvözölné. Ez azonban annak a bizonysága lenne, hogy mindaz, amit kiművelt emberfők itt több mint húsz éve üzengetnek, nevezetesen, hogy a történelmi sérelmekre nem a határok megváltoztatása, hanem azok légiesülése a helyes válasz, s hogy majdan úgyis egyek leszünk az Európai Unióban – egy nagy humbug. Az egyesülés a XIX. századi nacionalista, etnicista nemzetállami megoldás prioritását szentesítené a XX. század végének globalista, internacionalista megoldásával szemben. Ez egyben azt is jelentené, hogy nemcsak Bukarest, de Brüsszel értelmezésében is megváltozott az az elvi referencia, amelyet mindeddig hirdettek. A történelmi igazság (valós vagy vélt) helyreállításának igénye felülírja a kialakult status quo elfogadását és egy közös értékrend alapján olyan nemzetközi szabványok kialakítását, amelyek garantálnák a nemzeti és nemzetiségi jogok betartását. Egy ilyen unió ugyanakkor, ha nem is legitimálná, de mindenképpen erősítené azokat a törekvéseket, amelyek a kisebbségi kérdés megoldásának útját is a határok megváltoztatásában keresik. Székely Ervin Maszol.ro 2013. október 1.Székely Ervin: HullócsillagA legrégibb román állami kitüntetés (alapította Alexandru Ioan Cuza 1864-ben) Románia Csillaga, jelenlegi formájában hat rangfokozatban kerül kiosztásra: lovag, tiszt, parancsnok, törzstiszt, nagykereszt, szalag (ez utóbbi, amelyet csak Románia mindenkori elnöke kap meg – a szótár szerint – egészen pontosan fejkötőszalagot jelent, de attól tartottam, hogy olvasóink közül valaki összetéveszti a hajpánttal, amelyiknek újabban ugyancsak erős politikai rezonanciája van, bár nem kitüntetés). Ezek közül Tőkés László 2009-ben a legalacsonyabbat, a lovag rangfokozatot kapta. Ismerve az EP képviselő becsvágyát, már az is különös, hogy egyáltalán elfogadta. Mint ismeretes, most Corina Creţu szociáldemokrata EP-képviselő javaslatára a Románia Csillaga Érdemrend Becsületbírósága – ilyen is van hát – összeült, hogy döntést hozzon arról, hogy visszavonják-e Tőkéstől a plecsnit, merthogy olyat mondott, ami méltatlanná tette annak viselésére. A szóban forgó nyilatkozatát a védhatalmi státusról, annak elhibázott, pontosabban nem is létező fordításáról már tárgyaltuk (lásd az erről szóló korábbi írást). Nyilvánvalónak tetszik, hogy a kijelentés súlya nem indokolja egy kitüntetés visszavonását, de még ha valami cifrábbat alkotott volna a politikus, annak akkor sincs köze egy korábban – más érdemekért – kiosztott állami elismeréshez. Ám a lényeg nem is ez. A kitüntetések érdemrendek osztogatása valamikor az uralkodói kegy megnyilvánulása volt. Annak adta, akinek akarta, és nem kellett megindokolnia, hogy miért éppen az kapta, aki, s nem más. Egyébként Románia Csillagát annak idején Cuza a barátainak osztogatta, mindenféle érdem nélkül, s mivel kevés barátja volt, a csillagok nagy része ott porosodott a pincében. Az állam mindenkori képviselői gyakorlatilag ugyancsak szubjektív elbírálásra kaptak jogot, hiszen nem rendezik meg évente a Románia Csillaga országos bajnokságát, ahol egy szakmai zsűri mérné a jelöltek teljesítményét és az állam kötelezően azoknak adná, akik jobban teljesítettek másoknál. Erre mondják, hogy „az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”. Itt jegyzem meg, hogy egy igazán felvilágosult és liberális szellemiségű országban az államnak egyáltalán nem kellene kitüntetéseket osztogatnia, hiszen a közigazgatásban semmiféle szubjektivizmusnak nincs helye. Következésképp éppúgy, ahogyan a kitüntetésben nem részesülők nem élhetnek semmilyen jogorvoslattal, amiért nem kaptak bizonyos teljesítményeikért valamilyen állami elismerést, úgy az érdemrend visszavonása sem tartozik semmilyen bíróság hatáskörébe. A kérdés politikai természetű, és az érintettek inkább annak kellene örüljenek, hogy kommunikációs lehetőséget kaptak. Elmondhatják egyfelől, hogy a kitüntetett miért vált érdemtelenné, másfelől, az utóbbi pedig azt, hogy milyen újabb mocskos konspiráció áldozata. Tőkés sosem volt rossz kommunikátor, egyszerűen nem is értem, hogy miért nem ragadta meg a lehetőséget, s már a felvetés elhangzásakor miért nem adta vissza sértetten a kitüntetést (ami úgyis csak „fogja a port” a vitrinben, nincs vele mit csinálni). Az a tény, hogy az érdemrend becsületbírósága személyesen beidézte, kiváló lehetőséget biztosított volna az ex-püspök számára, hogy a csillagosok, katonák előtt (akikből a testület áll) nagyívű beszédben adja elő a csillagösvényen érkezők védhatalom iránti igényének megalapozottságát. Tőkés csillaga azonban leáldozóban van, s ennek csak egyik jele az, hogy elszalasztotta egy komolytalan ügy kínálta parádés szereplés lehetőségét. Mi több, azzal, hogy távol maradt a meghallgatástól, viszont ügyvédet fogadott, aki megpróbálta megakadályozni a kitüntetés visszavonását, kicsinyességét és a földi megbecsülés iránti ragaszkodását bizonyította. Az EP-képviselő életét azonban ennél nagyobb veszélyek is keserítik. Nem csak a román, de a magyar állam képviselői is megvonni készülnek mulandó kegyük, uralkodói szeszélyeik bizonyságait Tőkés Lászlótól. Bayer Zsolt révén a Fidesz épp azt közölte minap Tőkéssel, hogy ugyanazon meggondolatlan kijelentése miatt ne is számítson arra, hogy a magyar kormánypárt listáján indulhat a jövő évi EP választásokon. Ez tiszta beszéd. Így Tőkésnek már csak egy lehetősége maradt: kiegyezni az RMDSZ-el. Vajon az EP képviselő ismét tulipánra cseréli az EMNP csillagát? Megjegyzés: Székely Ervin már sok éve írja Tőkés László-ellenes cikkeit. Maszol.ro 2013. október 5.Tizenöt éves a Studium AlapítványEgyhetes rendezvénysorozattal ünnepli megalakulásának 15. évfordulóját a marosvásárhelyi Studium Alapítvány. A Studium-hét rendezvénysorozat október 7-én, az alapítvány ünnepi kuratóriumi ülésével indul. Október 8-án, kedden az alapítvány képviselői a Budapest Bár együttessel ellátogatnak a Bolyai Farkas Elméleti Líceumba és a Református Kollégiumba, amit közönségtalálkozó követ. A program egyik kiemelkedő eseménye a Budapest Bár jótékonysági koncertje lesz, amelynek teljes bevételét az alapítvány a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Református Kollégium felszerelésének felújítására ajánlja fel. A koncertre – amelyen kizárólag támogatói belépővel lehet részt venni (részletek a Studium Alapítvány Facebook-oldalán) – október 9-én este, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában kerül sor, ezt követi a Studium-est, amikor is átadják a Miskolczy Dezső-emlék-plakettet és díjat. Október 10-én veszi kezdetét a Business Hotelben az Őszintén egy jobb egészségügyi ellátásért címmel megszervezett, modulokban zajló VIII. egészségügyi menedzserképző konferencia. A konferenciát dr. Szabó Béla professzor, a MOGYE szenátusa magyar frakciójának vezetője, Cseke Attila parlamenti képviselő, volt romániai egészségügyi miniszter és dr. Vass Levente, MSc, a Studium Alapítvány alelnöke nyitja meg. A fogorvosi modul keretében előadások hangzanak el a fogászati ellátás javításának menedzsmentje, a fogászati prevenció, a romániai fogorvosi ellátás állami finanszírozása, a romániai szociális fogászat finanszírozása, EU-s pályázati lehetőségek témakörében. Előadást tart: dr. Száva Hunor fogorvos, a Studium Alapítvány ügyvezető igazgatója, dr. Rózsa Noémi egyetemi docens (Semmelweis Egyetem Fogor-vostudományi Kar, Budapest), dr. Antalka Huba, a Kovászna Megyei Fogorvosi Kamara elnöke, dr. Páncél György, a Romániai Fogorvosok Egyesületének elnöke (Nagyvárad), dr. Hajdú László MSc – fogorvos (Kolozsvár), dr. Gerle János igazgató (Semmelweis Egyetem, Fogorvostudományi Kar, Budapest), Kali István tanácsos (Studium Alapítvány). Október 10-én a konferencia gyógyszerészeti moduljának előadásai: Gyógyszermenedzsment a bioekvivalenciától a gyógyszerkassza hiányáig (moderátor Dr. Sipos Emese egyetemi docens, dékánhelyettes, MOGYE), A bioekvivalencia lehetőségei és kihívásai Romániában (előadó: Balázsi József igazgató, Kynetyx – HT KFT, Kolozsvár), A bioekvivalencia- vizsgálatok mint fejleszthető egészségügyi iparág (moderátor: Török István igazgató, VIM Spektrum Gyógyszergyár, Marosvásárhely), Egy romániai gyógyszertár létrehozásának és működtetésének kihívásai (előadó: Mészáros Andrea igazgató, Gyopár gyógyszertár, Marosvásárhely), Időmenedzsment a romániai patikában (előadó: Horváth Géza igazgató, Horváth patika, Szászrégen), Gyógyszerellátás a kiskereskedelemtől a gyógyszerészi gondozásig, illetve Irányvonalak, kihívások a gyógyszerek ártámogatásában, a gyógyszerkassza költségnövekedéseinek mérséklésében, az elmúlt 3 év európai és magyarországi tapasztalatai (dr. Hankó Balázs egyetemi docens, Semmelweis Egyetem, Budapest). A konferencia harmadik modulja az egészségügyi szolgáltatásokra összpontosít. Szó esik majd a regionális mentőszolgálatok megszervezéséről (előadó: Török Zsuzsanna, a Kovászna Megyei Mentőszolgálat igazgatója), a szektorsemlegességről Romániában illetve az OEBH által biztosított finanszírozásról dr. Vass Levente, a Studium Alapítvány alelnöke, volt romániai egészségügyi miniszteri tanácsos értekezik, hasonló témakörben tart előadást dr. Ivády Vilmos szaktanácsadó (GYEMSZI, Budapest), majd Élő Anita, a Heti Válasz újságírója Miért nem lehet választást nyerni az egészségüggyel – elvesztett és megnyert kommunikációs ütközetek? címmel tart prezentációt, amit a romániai magyar újságírók kerekasztal-beszélgetése követ. A nap utolsó előadását Horváth Dóra (Nemzetközi Kapcsolatok Főosztály, GYEMSZI Uniós Projekt Igazgatóság, Budapest) tartja. Október 11-én az egészségügyi infrastruktúra modul keretében dr. Komma Olivér szaktanácsadó (Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Közszolgálati Kar, Egészségügyi Menedzserképző Központ, Budapest) tart előadást. Az egészségügyi rendszer modulja a decentralizáció illetve centralizáció vetületeit az egészségügyben, illetve a regionalizált betegellátás kérdésköreit boncolgatja, előadók: dr. Sinkó Eszter igazgatóhelyettes (Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Közszolgálati Kar, Egészségügyi Menedzserképző Központ, Budapest) és dr. Gaál Péter dékán (Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Közszolgálati Kar, Budapest). Moderált megbeszélés következik a fenti témában a romániai helyzetről és perspektívákról dr. Gaál Péter, Cseke Attila volt egészségügyi miniszter, dr. Ritli László volt egészségügyi miniszter, Székely Ervin volt egészségügyi államtitkár, dr. László Attila szenátor, Jakab István (Clinilab Kft.), dr. Székely László (Osteopharm), Török István (VIM Spectrum Kft.), Kikeli Szabolcs (Procardia), dr. Jeszenszky Ferenc volt egészségügyi miniszteri tanácsos részvételével. A délután folyamán a Studium Szakkönyvtár és a Studium Központi Hivatal építkezési munkálatait tekintik meg a konferencia résztvevői, a tízéves Trébely utcai tanári lakások szakkollégiumnál ünnepi beszédet mond dr. Jung János egyetemi tanár, a Studium Alapítvány elnöke, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, Répás Zsuzsanna, a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára, Egyed-Zsigmond Imre, az EME OGYSZ elnöke, dr. Szilágyi Tibor, a MOGYE rektorhelyettese, dr. Vass Levente, a Studium Alapítvány alelnöke. A Studium-gálaesten kerül átadásra a Studium Egészségügyi Sajtó- és Kommunikációs Díj, a Studium Alapítvány – Kiemelt Támogató Díj és a Studium Rezidens Díj. Szombaton, a rendezvénysorozat utolsó napján előadások és kerekasztal- beszélgetés lesz az Erdélyi Rezidens Orvosok Szövetségének, a Magyar Rezidens Szövetségnek, a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetségnek és az MMDSZ Volt Elnökei Konzultatív Tanácsának szervezésében. Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 14.Székely Ervin: Összefogás vagy zsarolás?Borboly Csaba szerint Tőkés Lászlót ismét az RMDSZ-listán kellene indítani a jövő évi EP-választásokon. A Hargita megyei tanácselnök ezt a véleményét két érvvel támasztja alá. Az egyik a Szövetség társadalmi támogatottságának folyamatos csökkenése, a másik a magyar összefogás fölöttébb szükséges volta. Ami az előbbit illeti, az vitathatatlan, de következmény és nem ok. Az okokról a politikus csak keveset és homályosan ír. Sejtetni engedi, hogy a szervezeten belül gáncsoskodnak a feltörekvő politikusokkal (vélhetően vele), és baj lenne az úgynevezett káderpolitikával is: olyanok kapnak felfutási lehetőséget, akiknek kizárólagos „érdemük” az, hogy nem kedvelik őt (mármint Borbolyt). Meglehetősen felszínesnek tetsző elemzés a Borbolyé az RMDSZ szavazatvesztéséről. Megítélésem szerint a Szövetségnek nagyobb gondjai is vannak, mint az, hogy egyesek megpróbálnak keresztbe tenni Borboly Csabának. Jómagam sokkal inkább hajlok arra, hogy a gondok okát a képviseltek valós prioritásai és az RMDSZ retorikája közötti egyre nagyobb különbségben lássam. A jól hangzó, de megvalósíthatatlan projektek (Minority SafePack, autonómia) uralják az RMDSZ közbeszédet, miközben a tagság jelentős részének a szociális, oktatási, egészségügyi problémák okozzák a legtöbb gondot. Nem segíti az RMDSZ megítélését az sem, ha lényeges, országos kérdésekben, mint például a régiósítás, az RMDSZ vezetői egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek (például épp a hivatkozott politikus vizionált egy Hargita, Kovászna, Maros, Beszterce-Naszód régiót, miközben az RMDSZ már évek óta benyújtotta saját elképzelését a gazdasági-fejlesztési régiók kialakításáról), de ide sorolhatnám a Hargita Megyei Tanács elnökének javaslatát arról, hogy Tőkés esetlegesen az RMDSZ-listáján induljon, s annak hanyadik helyét foglalja el. Ez utóbbinak olyan taktikai és elvi döntésnek kellene lennie, amely a Szövetség belső fórumain lefolytatott viták eredményeként születhetne meg. Meglehetősen visszatetsző, ha valaki a legitim szervezeti fórumokat megkerülve profitálni kíván a választók egy körében bizonyosan népszerű gondolat felvetéséből. Tartok tőle tehát, hogy a szavazatvesztésnek az igazi oka a minden bizonnyal létező gáncsoskodások és kontraszelekciós mechanizmusok mellett elsősorban a Szövetség belső nyilvánosságának, demokráciájának a sérülése, a politikai program reális alapokra helyezésének késlekedése, a populista jelszavaknak tett engedmények – ezen a helyzeten Tőkés felvétele a listára nem segítene, hanem épp ellenkezőleg, rontana. Ami pedig az összefogás szükségességét illeti, annak a szavazatok maximálásán túl tartalmi elemei is kellene hogy legyenek. Ennek hiányában 2009-ben pontosan az történt, amit most Borboly javasol, a következmény pedig az lett, hogy az RMDSZ három EP-képviselőjéből kettő a Szövetségért, egy pedig ellene politizált az Európai Parlamentben. És bár a politikában nincs sok helye a morális megfontolásoknak, nem tartható sem etikus, sem célravezető megoldásnak, hogy miközben Winkler Gyula erején felül teljesítve képviselte az RMDSZ érdekeit, most azért kellene kampányolnia, hogy Tőkés még öt évig „ciánosbélázhasson” az EP-ben. Tőkés felvétele a listára az RMDSZ aktíva és a tagság számára azt bizonyítaná, hogy a politikai karriernek a Szövetségben a szorgos és elkötelezett munkán kívül van egy másik útja is, nevezetesen a zsarolás. Azzal a taktikai megfontolással kapcsolatban, miszerint ha Tőkés nincs a listán, akkor elképzelhető, hogy az RMDSZ nem jut be az EP-be, arra szeretnék figyelmeztetni, hogy a kérdés kétélű. Mert ő valóban megmozdíthatja az EMNP néhány százalékát, de könnyen eltávolíthatja az RMDSZ hagyományos szimpatizánsait, akik nem éreznék magukat képviselve a Tőkés által fémjelzett listán. Amit az RMDSZ nyerne a réven, azt – ha nem jóval többet – elveszítené a vámon. Maszol.ro 2013. október 18.Tíz esztendő az autonómiaharc jegyében Tízéves fennállására jubileumi gálával és az autonómiaharcban kiemelkedő teljesítményért odaítélt Kós Károly-díjak kiosztásával fog megemlékezni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács december 14-én – ez áll többek a szervezet múlt hétvégén, Nagyváradon lezajlott küldöttgyűlésének zárónyilatkozatában. Nehéz elhinni, de már egy évtizede elvált az autonómia célkitűzését komolyan vevő és azt csak választási jelszónak használó tábor útja. Hadd ugorjunk vissza tíz esztendőt az időben! „Néhány száz méterrel odébb egykori harcostársaink félrevezetett vagy átállt serege egy évtizedes közös önszerveződési munkájának eredményét: a minden magyarnak helyet adó, sokszínű, az egység jelképes és racionális erejét hordozó közösségi önkormányzatot készül végleg szétrombolni, sajnos ismét nem vagyunk elegen, hogy a rombolás útját álljuk. A szétvert önkormányzati modell romjain magabiztosan lobog a tulipános zászló. Az egypárt győzelmét hirdeti. A párttagok érdekeinek felsőbbrendűségét a közösség érdekei felett. (…) Az egypárt alternatívája nem egy másik párt. Az legfeljebb csak eszköz lehet a kizárólagosságra igényt formáló törekvések ellen. (…) Nem tudtuk megfékezni azt a gátlástalan és törtető szándékot sem, amely mindent maga alá gyűrne, mindenkit megvásárolna vagy megosztana, hogy aztán uralkodhasson rajtuk. Akit nem lehet, az biztos egységbontó, annak kinn tágasabb. Így lehet az egység alapértékét furkósbotként használni a választás szabadsága ellen. Bizony mondom, tisztelt gyülekezet, rossz felé fordult a világ. Mi, itt egybegyűltek fordíthatunk-e rajta? Hittel mondom, hogy igen.” Toró T. Tibor fogalmazta meg és mondta el e ma is aktuális gondolatokat a Láncos templomban 2003. február 1-jén, miközben az RMDSZ küldöttgyűlése a nemzeti önkormányzat elvén alapuló alapszabályzatát párt-alapszabályzattá fazonírozta, erősítve a központi vezetést, bevezetve a pártfegyelmet, a belső választásokat részleges tisztújítással váltva ki, mellékessé téve a platformokat, megszüntetve Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségét, és leszámolva a kommunizmussal elleni nyílt szembenállás szellemi-politikai-történelmi örökségével. Jelképértékű, hogy e kongresszuson kezet foghatott a küldöttek által megtapsolt Medgyessy Péter és Adrian Năstase, a térségbeli kommunista utódszervezetek két emblematikus képviselője, akiket a politikai múlton túl a magyar érdekek iránti érzéketlenség, illetve ellenségesség köt össze. Hosszú utat járt be azóta az RMDSZ és az autonomista tábor egyaránt. Önfeladó politika Az RMDSZ latba vetve bukaresti kapcsolatait, amíg tudta, gáncsolta a választásokon vele szemben induló Magyar Polgári Szövetséget. 2004 június elején megrendezett helyhatósági választásokon az MPSZ függetleneket volt kénytelen indítani, mivel a választási bizottság RMDSZ-es kezdeményezésre leseperte az asztalról a rekordidő alatt összegyűjtött 55000 aláírást, s ez ismétlődött meg ősszel is, amikor az MPSZ, az ismételt justizmord miatt a Népi Akció pártjával volt kénytelen közös listán indulni. 2004-ben mindkét oldal választási jelszava az volt, hogy „kettős állampolgárság és autonómia”. Ha mást nem, ennyit sikerült elérni, hogy az RMDSZ ország világ előtt, az autonomista önépítkezést befagyasztó és a belső önrendelkezésre fókuszáló valódi érdekképviseletet megszüntető kormányzati szerepvállalás után nyolc esztendővel nyíltan felvállalja ezt a gondolatrendszert, valamint a magyar állampolgárság kiterjesztésének azóta megvalósult célkitűzését.A következő ciklusban az RMDSZ a kisebbségi törvény gigantikus átverésének manőverét tartotta elsősorban szem előtt s csak a román szűkkeblűségen és politikai korlátoltságon múlt, hogy szemfényvesztő törekvései zátonyra futottak. Mert mi is volt a kisebbségi törvény lényege? Egyik oldalról az RMDSZ érdek-képviseleti privilégiumainak bebetonozása, a kisebbségi verseny ésszerűtlen korlátozása, a másik oldalról a kulturális autonómia látszatának megteremtése. Mert a hangzatos pártpropagandával ellentétben a törvénytervezet semmiféle közjogi kompetenciával nem ruházta volna fel a román politikai berkekben heves ellenállásba ütköző kulturális autonómiatanács intézményét, hanem a parlament és a kormány jogkörébe utalta s a bizonytalan jövőbe tolta ki a tanács hatáskörének kijelölését. Nesze semmi, fogd meg jól! 2007-ben pánikot keltett az RMDSZ berkeiben, hogy az EMNT elnöke, Tőkés László egymaga közel annyi szavazatot kapott függetlenként az európai parlamenti választásokon, mint az RMDSZ, Székelyföldön pedig elvitte a voksok valamivel több, mint felét. Minden bizonnyal ennek is volt köszönhető, hogy 2009-ben, midőn az RMDSZ nómenklatúra kívül került a román hatalom sáncain, a szervezet ismét felfedezte autonomista énjét és ajánlatot tett Tőkés Lászlónak a közös indulásra az EP választásokon, majd hajlandónak mutatkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés megszervezésére, s a székely területi autonómia melletti hangsúlyos kiállásra. Mihelyt azonban ismét megszólaltak a bukaresti szirénhangok, a következő önkormányzati nagygyűlés összehívását már elszabotálta és ígéretével ellentétben a 2009-es zárónyilatkozatot sem íratta alá tanácsosaival és polgármestereivel. Azóta pedig Bukarest-orientált, önfeladó politikája töretlen. Közösségi építkezés és autonómiaküzdelem Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács mindeközben az autonómia gondolatkörének népszerűsítésével foglalkozott, nemzetközi konferenciákat rendezett, európai fórumok keretében lobbizott, a belőle kivált Székely Nemzeti Tanács kőkemény munkával, állami támogatás nélkül megszervezte a mozgóurnás autonómiareferendumot, melynek keretében a székelység több mint fele voksolt és a szavazók elsöprő többsége hitet tett az autonómia mellett. (Az RMDSZ csúcsvezetése pedig csak gúnyolódott a szabad idejüket és energiájukat az ő kötelezettségük teljesítésére fordító önkénteseken.) Az EMNT akkor még RMDSZ-színekben küzdő parlamenti képviselői több törvénytervezetet is benyújtottak az autonómia vonatkozásában, beleértve a Csapó József által kidolgozottat, amelyről Székely Ervin, az RMDSZ neptuni szárnyának egyik emblematikus figurája azt találta írni, hogy Adolf Hitler elképzeléseinél is diszkriminatívabb. Az EMNT-nek és az SZNT-nek sikerült elérnie azt, hogy míg tíz esztendővel ezelőtt aktivistáit ügyészségi eljárással, a bíróság elé állítással fenyegették a román politikusok, s a rendőrség zaklatta, ma már az autonómia tárgyalási alap. Nem sok ez, de ahhoz képest valami, hogy az akkor még egységes RMDSZ hosszú éveken át jó mélyen őrizte e célkitűzést. (Emlékezetes, hogy az RMDSZ részvételével zajló első kormányzati ciklusban egy belső anyagot a szervezet „erős embere” Kelemen Attila az iratmegsemmisítőbe küldött, mert megfogalmazói, Tamás Sándor és Birtalan Ákos bele merték foglalni a frakció cselekvési prioritásai közé valahányadik pontban az autonómiát.) 2008-ban a várakozásokkal ellentétben bejegyezték a Magyar Polgári Pártot, mely azonban a helyhatósági választásokon nem aratott nagy sikert, a voksok valamivel több mint 15 százalékát szerezte meg, az őszi parlamenti választáson pedig nem indult. Korábbi elnöke, Szász Jenő pedig olyan diktatúrát épített ki párton belül, mely még az RMDSZ-en belüli antidemokratikus viszonyokon is túltett. Az EMNT lépéskényszerbe került. 2010 végén a szervezet küldöttgyűlése úgy határozott, hogy szükség van egy új magyar autonomista pártra, mely egyszerre képviseli a nemzetet és a demokráciát, az autonómiát tiszta, átlátható belső viszonyok mellett tűzi zászlajára. Az Erdélyi Magyar Néppárt a továbbiakban az EMNT-vel szoros együttműködésben fejtette ki tevékenységét, a két elnökség tagjai mindenkori meghívottak a másik szervezet elnökségének ülésein. A választóközönség nem értékelte a nemzeti oldal megoszlását, a két párt az MPP és az EMNP együtt kevesebb szavazatot ért el a helyhatósági választásokon, mint négy évvel korábban az MPP egyedül. Ezért mondhatta Tőkés László a hétvégi gyűlésen azt a mondatot, amit most a sajtó hangoztat, miszerint az EMNP nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A mondat elejére sajnos elmulasztotta odailleszteni azt, hogy „egyelőre”. Azt pedig nem idézi a sajtó, hogy az EMNT elnöke leszögezte, a viszonylagos kudarcért nem az EMNP vezetőit hibáztatja. De hát ez is a demokráciának nevezett játék szerves része, míg a sajtó viszonylag szabadon működik, az újságírók azt ragadnak ki a kontextusból, ami érdekeiknek vagy elképzeléseiknek megfelel. A közösségi építkezés pedig nem áll le. Az autonómiaküzdelem jegyében eltelt tíz esztendőt újabb követi, s ha netán intézményesítést nyernek önrendelkezési törekvéseink, akkor is lesz feladat bőven a mozgástér-kitöltés kapcsán. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. október 28.A megrendelt autonómia ideje„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.” A Prédikátor Salamon könyvének e mély értelmű passzusát idézve nyitotta meg Sütő András az RMDSZ második, marosvásárhelyi kongresszusát. A bölcsességéről elhíresült Salamon filozófiai megállapítását aktuálpolitikai összefüggésbe helyezve a Szövetség írói nagysága, aki a szeme világával fizetett meggyőződéséért, arra világított rá, hogy a közösségi cselekvés akkor vezet sikerre, ha annak belső és külső feltételei is kialakultak, ha annak „rendelt ideje van”. Az országos és a nemzetközi körülményeket figyelmen kívül hagyó, voluntarista politikai cselekvés nem egyszer vezetett súlyos tragédiákhoz a huszadik századi magyar történelemben, s ennek súlyát nemcsak Sütő András szenvedte. A rendelt idő eljötte azonban csak szükséges, de nem elégséges eleme egy politikai projekt sikerének. Az első és legfontosabb feltétel az, hogy létezzen egy részleteiben kidolgozott, viszonylag nagy társadalmi ismertséggel és támogatottsággal rendelkező elképzelés. A székelyföldi autonómia esetében ez a feltétel nem adott. A Minority SafePack kudarca után nyilvánvalónak tetszik, hogy az Európai Unió nem fogja támogatni az autonóm Székelyföld létrejöttét, a román politikai elit pedig – enyhén szólva – nem rokonszenvezik az autonómiával, és nincs is rajta olyan kényszer, hogy azt elfogadja. Hiányzik továbbá a területi autonómia törvénytervezete, amely szabályozná, hogy milyen intézményei lennének Székelyföldnek (melyek lennének a határai, hogyan alakulna ki a költségvetése, milyen hatásköröket venne át a román kormánytól, illetve a parlamenttől a székelyföldi kormány és parlament). Ennek a tervnek a hiányában a nagy menetelés résztvevői, általában nemzeti közösségünk tagjai nem tudhatják, hogy mi is a konkrét tartalma annak az autonómiának, amelyet oly nagyon akarnak. Az RMDSZ szakemberei csak most dolgoznak egy ilyen jellegű törvénytervezeten, de erről az érdekeltek – vagyis a székelyföldi állampolgárok – még semmit sem tudnak. Egyébként épp a területiautonómia-koncepció kidolgozatlanságának a következménye lehet az, hogy az autonómia legjelesebb szószólói rendre megrekednek a fogalom „varázserejénél” és soha nem veszik a fáradtságot, hogy megmagyarázzak, mi az, amit mögé gondolnak (élek a gyanúperrel, hogy nagy eltérések vannak mondjuk Tőkés László, Szász Jenő és Borboly Csaba autonómia-víziói között). Ezért történhetett meg, hogy Izsák Balázs érzelmi azonosulást vár el az autonómia iránt, holott az pusztán egy lehetséges közigazgatási eszköz, amely lehet előnyös, de hátrányos is, attól függően, hogy milyen tartalommal töltik meg. A székely autonómia tehát egy szakmailag kidolgozatlan és pillanatnyilag megvalósíthatatlan projekt. A felvonulások, tüntetések, egyéb civil megmozdulások kétségkívül rokonszenves és a résztvevők szempontjából lélekmelengető demokratikus gyakorlatok lehetnek, de egy lépéssel sem visznek közelebb az autonómia megvalósításához. Ellenkezőleg: belterjes, szimbólumokban, rítusokban feloldódó és kimerülő performanszokká alakítják át a párbeszédnek még az esélyét is. Arról nem is beszélve, hogy mindaddig, amíg a magyarságnak van képviselete a törvényhozásban, miért kell a politikai elképzeléseket az utcán követelni, s miért nem lehet legalább formálisan megvárni a politikai döntéshozók hivatalos válaszát? Egy be sem nyújtott törvénytervezetet ugyanis nagyon nehéz elfogadni... Félő, hogy ilyen körülmények között a nagyszabású utcai demonstrációk csak arra jók, hogy valakik – határon innen és túl – politikai karrierépítésre használják azokat. Természetesen nem azok a tisztességes, jóhiszemű emberek hibáztathatók a megjósolható kudarcért, akik ünneplőbe öltözve, székely zászlókkal felvonultak Kököstől Bereckig. A felelősök azok a politikusok, akik elhitették velük, hogy a rendelt idő elérkezett. Székely Ervin Maszol.ro 2013. október 31.IngerküszöbökAz apró sikereknek is meg kell tanulnunk örülni. Annál is inkább, mert nagyok, sajnos, nincsenek. A rendszerváltás hajnalától, 1988-tól számítva eltelt negyed évszázad. Elvesztettünk Erdélyben négyszázezer magyar lelket, kit így, kit úgy, politikai érdekképviseletünk töredezett, a mindennapok létfenntartási gondjai alatt roskadozó átlagember számára szinte átláthatatlan, a fény pedig nem látszik az alagút végén. Legfeljebb pillanatokra dereng fel, s utána nem tudja az ember, káprázat volt-e vagy tényleges valóságérzékelés. A Székelyek Nagy Menetelése után mégis újra hajlamosak vagyunk a derűlátásra. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a közösség képes összefogni a magyar jövő érdekében, s az sem tagadható már, hogy az autonómiára vonatkozóan megvan a közakarat. Világosan igazolja ezt a kifejezetten politikai, egyetlen témát felvető kezdeményezés százezres léptékű támogatottsága. A hivatalosságok ordas hazugsága a tizenötezer felvonulóról azonnal cáfolható, hiszen 53 kilométeres egybefüggő menetoszlop elképzelhetetlen annyi részvevővel: méterenként legalább egy embert kell számolni, s az már többszöröse a hivatalos számadatnak. Múltidézés Ilyen és ehhez hasonló akciókra lett volna szükség több mint húsz esztendeje, amikor az autonómia került az akkor még egységes erdélyi magyar érdekképviselet programjának középpontjába. Ehelyett az 1993 és 1996 közötti, hároméves Janus-arcú korszak után, amit egyik oldalról a nemzeti önkormányzat építésének megkezdése, másik oldalról meg a neptuni tárgyalás és a Nagy Benedek-féle Tőkés László elleni puccskísérlet jellemzett, az RMDSZ beállt statisztának a román kormány mellé. A kétezres években az autonómiát komolyan vevő tábor szervezeti önállósulása után pedig azt hallhattuk pozícióban levő politikusaiktól, hogy nem működne a székely autonómia, mert a székely megyék többet kapnak vissza a költségvetésből, mint amennyit befizetnek. Micsoda fonák érvelés volt ez – ha egyáltalán igaz volt –, nem vette figyelembe a nemzeti önkormányzás gazdasági dinamizáló hatását, hiszen az ember mindig szívesebben dolgozik saját magának, mint másnak, arról nem is szólva, hogy a szabadság előbbre való a jólétnél. Vagy hogy az SZNT statutumához hasonló hátrányos megkülönböztetést Hitler sem mert volna megkockáztatni – Székely Ervin egykori képviselő mocskolódásának hatására keresgélné az ember a koncentrációs táborokról szóló passzust az egyébként teljes mértékben eurokonform és demokratikus statútumban, de mily meglepő, nincs benne. Azt sem feledhetjük, hogy az RMDSZ elnöke miként kicsinyelte le az autonómiára vonatkozó székely közakarat mozgó urnás népszavazáson való kinyilvánításának jelentőségét a jogmorzsák felcsipegetésével szemben. Ami szerinte és követői szerint előbb-utóbb autonómiához vezet. Nem vezet, ezt tudhatjuk jól, a mennyiség ez esetben soha nem csap át minőségbe. Ha netán valamennyi közösségi ingatlant, minden erdőt, földet, épületet visszaadnának a magyarságnak, még azt is, amit nem 1945, hanem 1920 után raboltak el, ha maradéktalanul biztosítanák nyelvi jogainkat, az sem jelentene autonómiát, az sem jelentené az erdélyi magyar élet szervezésének saját kézbe vételét. Távol a magyarázatoktól Az autonómiaharc ügyében a múlt vasárnap nagyot léptünk előre. Végre egységben mutatta meg a magyar közösség és valamennyi magyar szervezet, hogy fő célja az autonómia, azon belül Székelyföld területi autonómiája. Volt már egy hasonló történelmi csillagállás 2009-ben, akkor részben az autonomisták miatt csúszott el az üzenet. A Székely Nemzeti Tanács ragaszkodott az elsőbbségéhez, és nem volt partner az RMDSZ által felkarolt önkormányzati nagygyűlés megszervezésében, így egy gyűlés helyett kettőt tartottak, a média pedig az egységes magyar autonomista közakarat helyett a magyar torzsalkodásra helyezhette a hangsúlyt. Igaza volt az SZNT-nek abban, hogy ő kezdeményezte a székely önkormányzati nagygyűlést 2009 elején? Igaza volt. Elvszerű volt az SZNT álláspontja? Elvszerű volt. Taktikus volt, előrébb vitte az ügyet? Sajnos nem. Most szerencsére más a helyzet. A nagy kérdés, hogy meddig lehet megtartani az RMDSZ-t az autonomista konszenzuson belül, mikor kezdik ismét azt magyarázni, hogy az autonómia eléréséhez nem tüntetések révén jutunk közelebb. Mert ma már mindent meg lehet magyarázni. Budapest volt SZDSZ-es főpolgármestere meg tudta magyarázni, hogy miért nem akar világkiállítást az általa vezetett városban a millecentenárium évében. Az RMDSZ megmagyarázta, hogy az 1999-es etnodiszkriminatív, az állami magyar egyetem létrehozását a bizonytalan jövőbe toló tanügyi törvény valójában siker, „jelentős előrelépés”. Gyurcsányék megmagyarázták – s nem kevés embert meg is győztek –, hogy miért nem kell kettős állampolgárság. Úgyhogy nem tudhatjuk, mikor fogja az RMDSZ azt magyarázni, amit ma a Demokratikus Koalíció képviselői mondanak az anyaországi szimpátiatüntetésekről, vagyis, hogy ezek csak ártanak az autonómia ügyének. Elvégre az RMDSZ kommunikációja arra állt rá, hogy az autonómiát az aprómunkával lehet építeni. Miközben az autonómia a közjogosítványokról szól, arról, hogy a magyarság a maga érdekeinek megfelelően irányítsa a sorsát a maga által befizetett adóból. Úgy pedig nem lehet autonómiát kiküzdeni, hogy e kérdésről a törvényhozásban nem beszélünk, ki sem ejtjük szánkon az autonómia kifejezést, hogy az autonómiáról szóló szavazás előtt nem élünk a szólásjoggal, sőt, kimegyünk a teremből, meg sem próbáljuk elérni a román hatalom ingerküszöbét. Kényelmetlenségi tényező, megoldandó problémává kell válnunk, ha célunkat komolyan gondoljuk. Jobb lett volna Románia Európai Uniós csatlakozása előtt erre összpontosítani, de sohasem késő a jó irányba lépni. Ha nem érjük el a román hatalom ingerküszöbét, esélyünk sem lesz arra, hogy valaha saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását. Most frappánsan, látványosan adtunk jelet a nagyvilágnak és Bukarestnek létezésünkről és önkormányzásra vonatkozó igényünkről, ezt igazolják az ingerült román reakciók, a betiltási javaslatok, de ezt igazolja a hirtelen „elromlott” mozdony is. Ezt a célorientált magyar akcióegységet kellene megőrizni, és akkor ügyünk sikerre van ítélve Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2014. szeptember 9.Közös fellépés az anyanyelvhasználatért (Jogérvényesítést szorgalmaz a néppárt)Jogbővítés helyett akár jogszűkítésre kerülhet sor, ezért nem mindegy, mit tartalmaz az RMDSZ által a jelkép- és anyanyelvhasználat ügyében kezdeményezett törvénymódosítás – erre Soós Sándor figyelmeztetett tegnap. Az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke közleményében néhány javaslatot fogalmazott meg az ügyben, azok jogszabályokba emeléséről az RMDSZ illetékeseivel egyeztetne. A néppárti közlemény előzménye, hogy Máté András, az RMDSZ frakcióvezetője az előző napokban kifejtette, a szövetség azon lesz, hogy mielőbb napirendre kerüljön az egészségügyben biztosított anyanyelvhasználatról szóló törvénytervezet a képviselőházban. Ennek lényege, hogy azokon a településeken, ahol egy kisebbség a közösség 20 százalék fölötti arányát tesz ki, a kórházban legyen olyan orvos, aki anyanyelvén tud beszélni a beteggel – idézte fel a néppárti elöljáró. Soós emlékeztetett, az Erdélyi Magyar Ifjak 2008-ban Traian Băsescu államelnöknek címzett levélben a nyelvi jogok kiszélesítése mellett foglaltak állást. Ugyanakkor Székely Ervin Zoltán egészségügyi államtitkártól azt kérték, kötelezzék az erdélyi egészségügyi intézményeket, hogy minden esetben biztosítsák a magyar nyelvű betegellátást. A nagy visszhangot kiváltó levél nyomán a diszkriminációellenes tanács tanulmánykészítésre kérte a szaktárcát, hogy kiderüljön, milyen mértékben biztosított az anyanyelv használatának joga a romániai egészségügyi intézményekben. A néppárt Kolozs megyei elöljárója ennek kapcsán jelezte, a páciens jogairól rendelkező 2003/46-os törvény 8. cikkelye szerint a románul nem tudó betegnek joga anyanyelvén beszélni, függetlenül attól, hogy az adott településen milyen arányú a kisebbségben élő közösség. Soós Sándor elsőként azt indítványozza, a közigazgatási törvényben a hivatalos nyelvhasználathoz szükséges küszöböt 20-ról 10 százalékra csökkentsék, továbbá a nyelvhasználati küszöböt ne csak az egyes településen élők arányához, hanem létszámához is kössék – javasolja a tízezer fős korlát bevezetését. Szorgalmazza továbbá: az erdélyi egészségügyi intézményeket kötelezzék arra, hogy minden esetben biztosítsák a magyar nyelvű betegellátást, továbbá azt is, hogy Erdélyben a magyar nyelv kötelezően oktatandó idegen nyelv legyen a román tanintézményekben. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 20.Kezdődik a nagyváradi KönyvmaratonCsütörtökön kezdődik a háromnapos Nagyváradi Könyvmaraton, amelyet immár hatodik alkalommal szervez meg a Riport Kiadó a Várad folyóirattal és az Europrint kiadóval közösen. „Különlegesség, hogy ezúttal az első két nap bemutatóit az újra megnyitott és felújított Illyés Gyula Könyvesboltban tartjuk, amely igazán otthonos hangulatot teremt majd, a zárónap pedig épp Ady Endre születésnapjának évfordulójával esik egybe. Ekkor először a már hagyományos helyszínünkön, a Silent kávézóban lesznek események, majd átköltözünk az Ady Endre Emlékmúzeumba” – mutatott rá a Krónikának Simon Judit. A Riport Kiadó igazgatója kiemelte, hogy a könyvmaraton alkalmával a Pallas-Akadémia kiadó elhozza a Kós Károly összegyűjtött publicisztikáit tartalmazó díszkiadását (szombaton, 18 órától), de külön csemegét ígér, hogy a háromnapos könyvmustrával egybekötött pénteki Törzsasztal vendége Dragomán György lesz. A Marosvásárhelyről elszármazott író, akinek korábbi kötetét több mint harminc nyelvre fordították már le, ezúttal a Máglya című új könyvét mutatja be. Szombaton különben a 11 órakor kezdődő Maraton café alkalmával egy kötetlen beszélgetésen is találkozhatnak majd vele, vagy éppen a Békaember legendája című novelláskötetét aznap bemutató Tasnádi-Sáhy Péterrel és a Bársonyszék és aszfalt című regényét bemutatató Székely Ervinnel az érdeklődők. Az esemény szervezője szerint kiemelkedő meghívott még Lang Zsolt marosvásárhelyi író vagy Elek Tibor békéscsabai irodalomtörténész. Az állandó vendég Demény Péter lesz, ezúttal is harmincpercesre tervezik a könyvbemutatókat. Vásárhelyi-Nyemec Réka | Krónika (Kolozsvár) 2014. november 24.Befejeződött a Könyvmaraton NagyváradonSzombaton délután több kötetet is bemutattak a VI. Könyvmaraton keretében a Silent kávézóban, illetve az Ady Endre Emlékmúzeumban. A kínálatban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Időutazás Farnastól Zsobokig című riportkötete, Molnár Judit Nádpálca nélkül című irodalomtörténeti munkája, Tasnádi-Sáhy Péter A békaember legendája című novelláskötete, Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regénye, az Europrint kiadó újdonságai és a kultika.com honlapnak, Kós Károly összegyűjtött publicisztikáinak, valamint Péter I. Zoltán A Zöldfától a Kék macskáig – nagyváradi vendéglők a Monarchia idején című kötetei szerepeltek. Tasnádi-Sáhy Péterrel Simon Judit szerkesztő, a Riport Kiadó vezetője beszélgetett az új kötetről. Bevezetésképpen elmondta, hogy a Budapesten született, jelenleg Nagyváradon dolgozó író, újságíró járt többek között Indiában, és beszél hindiül is. „Abszolút igen és abszolút nem” – válaszolta Tasnádi-Sáhy Péter arra a kérdésre, hogy saját élethelyzeteiből jeleníti-e meg figuráit. Mindig egy kép, ami megtelik tartalommal számára, így alakulnak ki történetei. S hogy miért éppen a békaember? Jár a városi uszodába, ahol van egy ember, akin meglátta az apró, figyelemfelkeltő jegyeket, a békaember pedig városi legenda lett. „Mindig egyensúlyban vagyunk” – mondta a szerző, csak éppen kétféle ez az egyensúlyi állapotot, az egyikből könnyebb, a másikból nehezebb kibillenteni az embert. A kötet novellái ezt a két állapotot mutatják be, a címadó novella az, ami egy klasszikus boldogságtörténet. A kötetből a Tejpor és puding illetve a Karmok című novellákat olvasta fel a szerző, mintegy illusztrálandó, hogy a novellák szereplői helyenként átfedik egymást. A maraton záróakkordjaként a könyvbemutatók végén az Ady Endre Emlékmúzeumban Mátyás Zsolt Imre színművész performanszának köszönhetően úgy érezhette a közönség, hogy maga Ady sétált be az egykori Müllerájba. A színművész az általa előadott versek mellett arról is gondoskodott, hogy interaktívvá váljon a rendezvény, hiszen a közönség tagjai közül a vállalkozó kedvűek felolvashatták kedvenc Ady-költeményüket, majd mécseseket helyeztek el a délelőtt megkoszorúzott szobor talapzatán. Fried Noémi Lujza maszol.ro 2014. december 12.Átadták a sajtódíjakatVillányi Zoltán, Rencz Csaba és Székely Ervin a Bihar megyei sajtó 150 éves évfordulóján, 2012-ben alapított sajtódíjak idei nyertesei. Mint Szűcs László, a Várad irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője hangsúlyozta, az idei elismerések odaítélésekor igyekeztek a nem írott sajtóra összpontosítani. Ennek szellemében az Iványi Ödön pályakezdő díjat Villányi Zoltán televíziós riporternek, operatőrnek ítélték oda, aki nem tudott személyesen jelen lenni a díj átadásakor. „Munkáit szakmai alázat, tudás és jól dokumentáltság jellemzi” – hangsúlyozta a díjazottat méltató Péter I. Zoltán. A díjazott nevében szülei vették át az elismeréssel járó trófeát. A Bokor András szakmai díjat Rencz Csaba, a Bihari Napló munkatársa vehette át. Méltatását Dérer Ferenc főszerkesztő-helyettes olvasta fel. Mint felidézte, Rencz Csaba már a ’90-es évek végén, az Érmihályfalvi Figyelő munkatársaként olvasói leveleket küldött a Bihari Naplónak,’99 és 2004 között külmunkatársként dolgozott, tíz éve pedig a szerkesztőség rendes tagjaként növeli a lap színvonalát. Az újságban megjelent kommentárjai, jegyzetei, glosszái összegyűjtve két kötetben is megjelentek Közeli történelem és Közös dolgaink címen. A 2014-es Fehér Dezső életmű-díjat Székely Ervin vehette át, aki gazdag pályafutását az ifjúsági sajtóban kezdte, majd egy hosszú és eredményes politikai kitérő után ismét visszatért a média világába, s jelenleg a román közrádió kisebbségi műsorának szerkesztője. Ugyanakkor az írást sem hanyagolja el, nemrég került bemutatásra harmadik regénye. Rövid köszönőbeszédében hangsúlyozta: „büszke vagyok erre a díjra, mert a bihari sajtó rangot jelent, és ez fontos egy olyan világban, ahol sok kolléga küzdelmet vív a magyar nyelvhelyesség szabályaival, és rendszerint alulmarad”. A díjátadásokat követő kötetlen beszélgetésen szó esett többek közt a sajtó jövőjéről, a sajtó-munkatársak perspektíváiról és az utánpótlás-képzés fontosságáról is. Megjegyzés: Székely Ervin mindig durván támadta Tőkés Lászlót. Egy példa: Nyersen támadta Tőkés Lászlót cikkében Székely Ervin, mondván, Tőkés László Markóval való sietős tárgyalása mögött Tőkés László kétségbeesettségét kell keresni, ugyanis biztosra akar menni az europarlamenti választásokon. Székely Ervin szerint „az elmúlt több mint egy év alatt a püspök-politikus semmit nem tett azokért, akiknek bizalmát elnyerte.” Honlapjáról semmit sem lehet megtudni, milyen europarlamenti kezdeményezések fűződnek a nevéhez. Székely Ervin kifejtette, hogy a püspök „minden megnyilatkozása politikus, polemikus (és többnyire problematikus).” /Székely Ervin: Kis erdélyi magyar megegyezés. = Új Magyar Szó (Bukarest), 2009. febr. 4./ Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. január 26.Álhíreket közöl a bukaresti rádió magyar adása?Valamennyi érintett fél cáfolta hétfőn a bukaresti rádió magyar adásánának azt a múlt hétvégi hírét, amely szerint a Fidesz és az RMDSZ között tavaly született egy háttéralku: a szövetség kilép a Ponta-kormányból, cserében Budapest nem ad több pénzt az EMNP háttérintézményének számító demokráciaközpont-hálózatnak. A rádió honlapján megjelent hír a demokrácia központokból származó forrásokra hivatkozik, amelyek szerint a magyar kormány beszüntette a formálisan a magyar állampolgárságot igénylők ügyintézésével foglalkozó intézményhálózat finanszírozását. Név nélkül nyilatkozó RMDSZ-es források ugyanakkor azt közölték a rádióval, hogy az anyagi támogatás megszüntetése a szövetség és a Fidesz megegyezésének a következménye. Ennek a megállapodásnak az értelmében az RMDSZ kilép a kormányból, viszont a Fidesz nem ad több pénzt a szövetség „konkurenciájának”. Az RMDSZ cáfol Elsők között az RMDSZ cáfolta a hírt. Debreczeni Hajnal, a szövetségi elnöki hivatal sajtósa már a hétvégén közölte, hogy a bukaresti rádió értesüléseinek „minden szava hazugság”. Kovács Péter főtitkár hétfőn álhírnek nevezte a rádió honlapján megjelenteket. A politikus a maszol.ro-nak elmondta, hogy rosszindulatú, mindenféle valóságalapot nélkülöző sajtóértesülésről van szó, amelynek egyetlen egy szava sem igaz. Hangsúlyozta, az RMDSZ az elmúlt 25 évben éppen azért tudott talpon maradni, mert senki nem diktált a szervezetnek, Budapestről sem. „Minden döntést úgy hoztunk, hogy a szövetség vezetőit senki nem zsarolta vagy szorította sarokba valamilyen üggyel” – jelentette ki. Kovács ezért felháborítónak nevezte azt az állítást, hogy az RMDSZ kormányból való kilépése bármiféle magyarországi sugallatra történt meg. Leszögezte: a demokrácia központokhoz az RMDSZ-nek az ég világán semmi köze nincsen. „Az RMDSZ segít a honosításban az erdélyi megyékben, teljes erőnkkel végezzük ezt a munkát anélkül, hogy bárki erre megkért volna. Tudjuk, hogy ez fontos ügy” – magyarázta. Az RMDSZ főtitkára azt is tudni véli, hogy a hír elindítója Székely Ervin, a bukaresti magyar adás főszerkesztője. „Az az RMDSZ-es politikus, aki képviselőként és államtitkárként semmit nem hagyott maga mögött, most pedig újságíróként próbál domborítani” – mondta Kovács Péter. „A hír nem tőlem indult, regényeket, könyveket írok, de ilyen fantáziám nincsen” – reagált Kovács Péter szavaira Székely Ervin. A magyar adás főszerkesztője a maszol.ro-nak elmondta, a Fidesz és az RMDSZ háttéralkujáról néhány héttel ezelőtt hallott először egy RMDSZ-es politikustól. A múlt héten azonban egy teljes más – szintén RMDSZ-es – forrás egy másik ügy kapcsán ugyanezt mondta. „Lehet, hogy félrevezettek. De kicsi a valószínűsége, hogy mind a ketten ugyanezt hazudják” – jelentette ki. Megjegyezte: egy olyan rádióműsorban, amelyben lehetőséget adtak Kovács Péternek az RMDSZ álláspontjának ismertetésére, a politikusnak nem a főszerkesztő személyével kellett volna foglalkoznia. EMNT: nem változott a finanszírozás A demokrácia központokat működtető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezető elnöke határozottan cáfolta, hogy az intézményhálózat finanszírozását megszüntette volna a budapesti kormány. „Irodahálózatunk idén is ugyanúgy várja a magyar állampolgárság iránt érdeklődőket, mint az elmúlt években. Én nem tudok semmilyen változásról” – mondta a maszol.ro-nak Sándor Krisztina. Papp Előd, a székelyföldi demokrácia központok koordinátora a bukaresti rádió hírét megkeresésünkre „szóra sem érdemes rossz viccnek” nevezte. Soós: nem erősítettem meg semmit Budapest egyelőre nem reagált hivatalosan a hírre. Soós Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság főosztályvezető-helyettese azonban a maszol.ro kérdésére határozottan cáfolta, hogy vasárnap egy erdélyi magyar portálnak megerősítette a bukaresti rádió információt. A kolozsvaros.ro ugyanis azt állította: a magyar kormányzati illetékes a portálnak nyilatkozva „helyesnek” nevezte azt az „értesülésüket”, miszerint háttéralku született az RMDSZ és a Fidesz között a demokrácia központok finanszírozásának megszüntetéséről. A valótlanságokat állító cikket azóta a portál törölte. Soós Zoltánt arra kértük, közölje lapunkkal is az államtitkárság álláspontját a bukaresti rádió hírével kapcsolatban. A főosztályvezető-helyettestől választ még nem kaptunk. A Transindex 2013-ban nagy terjedelmű, alaposan dokumentált tényfeltáró cikket közölt az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács magyarországi finanszírozásáról, melynek következtetése az, hogy az EMNP-EMNT projektet közvetett csatornákon keresztül támogatja a magyar kormány. Sipos Zoltán újságíró többek között magyarországi közadatigénylésekkel mutatta ki, hogy az Orbán-kabinet egyrészt az EMNT által működtetett Demokrácia Központ-hálózaton egy sor másodvonalbeli politikusnak biztosít megélhetést, másrészt (valószínűleg meghívásos) pályázatok révén nagyobb pénzösszegeket adományoz nekik. Cs. P. T maszol.ro 2015. március 11.Könyvespolc – A politika élveboncolásaHadd kezdjem az erdélyi magyar közéletben immár közröhej tárgyává vált sztorival. Nagyváradi újságíró kolléga tárta fel a blogján, hogy az RMDSZ egyik parlamenti képviselője alaposan leteremtette, amiért az EMNP reklámgolyóstollával jegyzetelt egy, a politikus által elnökölt rendezvényen. Túl azon, hogy az égadta világon senkinek, még egy politikusnak sincs köze ahhoz, egy tollforgató milyen márkájú, színű, feliratú íróeszközt használ szakmája gyakorlása közben, az affér hűen tükrözi, mi mindent megengednek maguknak bizonyos közszereplők. A fenti történet attól abszurd, hogy valós, hiszen első olvasatra azt hihetnénk: ilyesmi csak egy író fantáziájának szüleménye lehet. Ilyen formában pedig nem is keltene akkora megdöbbenést. És akkor térjünk a lényegre. A bihari „pixes" affértól eltérően Székely Ervin Bársonyszék és aszfaltja attól eredeti és naturalista, hogy pontosan akként mutatja be a politika árnyékos oldalát, tárja elénk a kulisszatitkokat, ahogy azokat tulajdonképpen valamennyien elképzeljük. Mármint mindazok, akik az elmúlt két és fél évtizedben a közélet iránt érdeklődő polgárként követték a közép-kelet-európai, ezen belül is elsősorban a romániai politika alakulását. De hát végeredményben ki lehet alkalmasabb – és hitelesebb – lerántani a leplet a hatalom megszerzésének, megőrzésének és gyakorlásának praktikáiról, mint egy írói vénával megáldott egykori politikus? A pályáját jogtanácsosként kezdő, a nyolcvanas években és a rendszerváltást követően újságíróként tevékenykedő Székely Ervin tizenhat éven keresztül aktívan politizált, ebből három mandátumon át az RMDSZ parlamenti képviselőjeként, négy évig az egészségügyi minisztérium államtitkáraként. Igazi bennfentes tehát, aki cselekvő aktorként vette ki részét a romániai átalakulásból. Pályája során sok mindent látott, hallott, átélt, ennek köszönhetően politikai regényében korhű képet fest a romániai – pardon, a tranzíciai viszonyokról. Regénytrilógiája legújabb kötetének története egy képzelt országban, Tranzíciában játszódik ugyan, ám ez nagyon is valóságos régió, amely a térség számos államához hasonlóan ugyanolyan posztkommunista gondokkal szembesül. De az ország, a szereplők, a nevek csupán az irodalmi műfaj jellegéből adódóan fiktívek: mivel a regényben felbukkanó politikusok jelentős részét nem a szerző „találta ki", hanem a valóságból származnak, túlnyomó többségük „eredetije" hamar felismerhető, akárcsak a sztorik java része. Nagy tételben mernénk fogadni rá, kiről mintázta például Rézműves Boldizsár, a Saját Érdekek Pártja (SÉP) Füzes megyei szervezete elnökének alakját, akinek jól menő vállalkozóként a politikára azért van szüksége, hogy védelmet biztosítson maga és 18 kft.-je számára, amelyekhez hasonlóan a párt megyei szervezetét is profitorientált módon irányítja. (Persze alulírottnak azért is könnyű, mivel a szerzőhöz hasonlóan nagyszalontai lévén otthonosan mozog az ízes bihari tájszólás nyelvi tárházában). Ismerős arc ugyanakkor a titkosszolgálatok támogatásával államfővé választott, mandátumának „aktív és kezdeményező" elnökként nekiveselkedő Galád Flórián, és még sokan mások a felsorakoztatott politikustípusok közül. A Bársonyszék és aszfaltban nyomon követett két karriertörténet révén olyan magatartásmodellek, politikai eszköztárak sorakoznak fel, amelyek lemeztelenítik előttünk a saját hatalma bebetonozására törekvő politikai elitet. A diktatúra idején szocializálódott, képviselői mandátuma elvesztése után pártjában kegyvesztetté vált Porta Sándort politikai alapon kinevezik ugyan színházigazgatónak, ám menedzseri és erkölcsi kvalitások híján bukása elkerülhetetlen. „Politikusként ugyanis arra szocializálódott, hogy ő – aki közösségi felhatalmazást kapott – csalhatatlan. Sohasem téved, ha pedig mégis azzal vádolják, az csakis hamis vád lehet, amelyet azért terjesztenek, hogy meghiúsítsák az ő magasztos politikai céljait" – kapunk jellemzést Portáról, aki emiatt képtelen korrekciót végrehajtani életvitelében. Bársonyszékből az aszfaltra kerül. A másik karrier a Grigore Tăutué, a szorgalmas és tehetséges fiatalemberé, aki hamar túlteszi magát morális és politikai fenntartásain, s egy gátlástalan, diktatúrát kiépítő politikai erő szolgálatába lép, miközben a hírszerzésnek is dolgozik. Aki kezdetben még idegenkedve tapasztalja, hogy egy pártban a döntéseket egy szűk körű, informális csoport hozza, amely rendszerint személyes szimpátiák, érdekközösségek alapján alakul. Később azonban már egyáltalán nem zavarja, hogy ez tulajdonképpen a melegágya a korrupciónak, így elég csak néhány befolyásos embert megkenni, és megszületnek a megfelelő politikai döntések. Tranzícia közéletének alakítói képtelenek négy évnél hosszabb távon gondolkodni, hiszen mivel ennyi a mandátum, őket ennyi érdekli. Ez idő alatt a kormányon lévők arra koncentrálnak, hogy ott is maradjanak, az ellenzékiek pedig azon igyekeznek, hogy visszamásszanak a bársonyszékbe. Ilyen körülmények között teljesen mellékes, milyen szempontok alapján történik a politikai garnitúra szelekciója – azaz kiből lesz pártelnök, miniszter vagy kormányfő –, hiszen „a rendszer előbb-utóbb valamennyit bedarálja". Könyve kolozsvári bemutatóján a szerző bevallotta, előző regényéhez, A feljelentéshez (Könyvmester Kiadó, Nagyvárad, 2011) hasonlóan a Bársonyszék és aszfalt esetében is azt érezte, hogy nem ő írja, hanem a regény diktál, ő fogja a ceruzáját. (Ezzel kapcsolatban annyit jegyeznénk meg, hogy néhol talán nem ártott volna visszafogni az „öntörvényű" pennát, konkrétan a szexuális aktusok élethű visszaadására gondolunk. Bár megtörténhet, hogy csak mi vagyunk az átlagosnál prűdebbek). Bármennyire is fiktív Székely legújabb politikai regénye, a hazai valóságból merített szereplők és történetek révén mégiscsak a romániai – román és magyar – közélet alakulásának hű lenyomata. Olyan tükör, amelyben a jelenkor politikusainak túlnyomó többsége magára ismerhet. És bizony akár okulhatna is belőle. Rostás Szabolcs | Székely Ervin: Bársonyszék és aszfalt, Riport Kiadó, Nagyvárad, 2014 Krónika (Kolozsvár) 2015. november 11.Merre mész Moldova?Románia Moldova-politikája alapjában véve nem kormányfüggő. Bármilyen kormány alakulna is - eltekintve valamilyen szélsőséges erő esetleges hatalomra jutásától - a két ország viszonya nem változna alapvetően. Székely Ervin helyzetértékelése. Moldova Köztársaság esetében a tét az, hogy az ország orosz befolyás alá kerül vagy pedig az Európai Unió amolyan nem hivatalos előörse lesz. A volt szovjet tagköztársaságnak mindenképp tartoznia kell valahová, ugyanis az ország egészségtelen gazdasági szerkezete miatt nem képes arra, hogy huzamosabb ideig fenntartsa önmagát, különösen akkor, ha az orosz piacok bezárulnak előtte. Románia természetesen Moldova EU-orientációját szorgalmazta következetesen, s az utóbbi időben ezért nagyon sokat is tett. Nem csak az évente átlagosan 100 millió eurót kitevő vissza nem térítendő hitelekről, a moldáv borok és más mezőgazdasági termékek felvásárlásáról, a gázvezetékek összekapcsolásáról és romániai gáz-szállításról, a mintegy 5000 ösztöndíj folyósításáról van szó, hanem arról is, ahogyan a román diplomácia igyekszik napirenden tartani az EU-ban és a NATO-ban a „moldáv ügyet” és megpróbál minél szélesebb körű támogatást szerezni Moldova Köztársaság nyugati orientációjának megtartása érdekében. Az elmúlt néhány hónapban azonban Oroszország is „bekeményített”. Moszkva – miután sikerült valamelyest konszolidálnia ukrajnai pozícióit – immár távolabbra tekint. A Közel keletre és az úgynevezett közvetlen szomszédságra. A Moldova Köztársaságban mindig is jelenlévő orosz oligarchia, no meg a titkosszolgálatok hirtelen megélénkültek és némi utcai demonstráció után sikerült megbuktatniuk az amúgy is csekély parlamenti többséggel rendelkező EU-barát Streleţ-kormányt. A jobboldali pártok azóta sem tudnak megegyezni és félő, hogy egy elhúzódó politikai válság tovább rontja az ország amúgy sem kedvező gazdasági helyzetét, miáltal a kis köztársaság még inkább kiszolgáltatottá válik. A visszarendeződés veszélyének hírére Bukarestben is óvatosabbak lettek és Klaus Iohannis államfő bejelentette, egyelőre nem írja alá azt a törvényt, amelynek értelmében egy 150 millió euró értékű hitelt nyújtana Románia Moldova Köztársaságbak. Bár az elnök nem mondta ki nyíltan, sejtetni engedte, hogy a döntés hátterében az áll, miszerint Bukarestben nem látják biztosnak, hogy a Prúton túli ország „az európai útvonalon halad tovább”. Moldova Köztársaság és Románia viszonylatában van még egy fontos kérdés, ami – érdekes módon – nem segítette, hanem inkább gátolta Románia jószolgálati erőfeszítéseit. Nevezetesen a mindkét országban elég markánsan megnyilvánuló unionista mozgalomról van szó. E tekintetben a mindenkori román vezetés igen óvatos volt, nem kívánta felvállalni az egyesülés programját, mindaddig, amíg a nemzetközi környezet nem kedvezett volna egy ilyen lépésnek. Egyedül Traian Băsescu volt államfő vetette fel az egyesülés lehetőségét (amikor azt nyilatkozta, hogy az unió csak a moldvaiakon múlik), bár véleményem szerint ő ezzel inkább saját rohamosan apadó népszerűségét kívánta kissé feltornászni, mintsem reális politikai programot meghirdetni. Az egyesülés lehetősége azonban valóságos vörös posztó a Moldova Köztársaság lakosságának mintegy 40%-át kitevő orosz, vagy oroszbarát polgároknak és az autonómiát élvező gagauz közösségnek, nem is beszélve a Dnyeszteren túli úgynevezett köztársaságról. Ennek tudatában a Ponta kormány egyfelől nagyvonalú támogatást nyújtott Moldova Köztársaságnak és segítette az ottani européer pártokat, de – legalábbis nyilvánosan – nem szorgalmazta az egyesülést, mi több kínosan ügyelt arra, nehogy bármilyen gesztussal is megsértse „a másik román ország” szuverenitását. A Victor Ponta vezette kormány lemondása és egy körvonalazódó jobbközép kormány felállása azonban nem teremtett új helyzetet, bár a moldáv unionisták ezt remélték és a kormányfő lemondása után néhány száz kisinyovi tüntető azt követelte, hogy a két román országnak alakuljon egy közös kormánya. Megítélésem szerint azonban Románia Moldova-politikája alapjában véve nem kormányfüggő. Bármilyen kormány alakulna is (eltekintve valamilyen szélsőséges erő esetleges hatalomra jutásától) a két ország viszonya nem változna alapvetően. Románia nemzeti és humanitárius kötelességének érzi Moldova Köztásraság támogatását, ugyanakkor aligha kockáztatná meg kalandor eszközökkel az egyesülést. Más kérdés azonban, hogy amennyiben Románia gazdasági növekedése – egy kormányváltás okán – megtorpan, akkor nyilván Moldova megsegítésére is kevesebb pénz jut majd, ezért a kezdeményezés Kisinyovban egyre inkább átcsúszhat az oroszbarát politikai erők kezébe. erdelyiriport.ro 2016. február 23.Emelt szintű útravaló NagyszalontárólNagyszalonta hűséges önmagához, hagyományaihoz – ezt többek közt jelzi az évek óta megjelentetett kalendáriumuk is. Igyekeztek követni a régi kincses kalendáriumok szerkezeti felépítését, emiatt aztán az utóbbi egy-két évben színtelenebbre-laposabbra sikeredett a kiadvány, az idei viszont, ha mennyiségileg kevesebb is, de színvonalában kifejezetten figyelemre méltó. Talán mert 410 éves évfordulót ünnepel a hajdúváros?! Ezt az egy évtizeddel megtoldott négy évszázadot idézi fel, foglalja össze a kiadvány szerkesztője, helyesebben szellemi mindenese, Tódor Albert a Nagyszalonta nevezetes város, illetve Dánielisz Endre a Nagyszalonta hajdúváros című írásban, Székely Ervin viszont Vallomásában egy érdekes csavarral összeköti a város történelmét saját gyermekkorának Szalonta-képével: „Szóval valami ilyesmit, fennkölt és tanulságos cikket kellene írnom, de sajnos sehogyan sem sikerül. Nekem ugyanis Szalonta a gyermekkoromat, eszmélésemet, fiatalságomat, első szerelmemet jelenti. Azt is, amikor a Csonka-torony háta mögötti parkban Varga Józsival spontán szavalóversenyt rendeztünk, és elsírtam magam A walesi bárdoktól, de azt is, amikor Dánielisz Lacival ellógtunk az iskolából, hogy a Deep Purple Magyarországról átcsempészett vinillemezét meghallgassuk. A személyiség kialakulásának az a lassú, észrevétlen folyamata itt, Szalontán történt meg, és ebben minden valószínűséggel szerepe volt ennek a városnak, a múltjának és a már – részlegesen – felsorolt nagy elődöknek is.” Dánielisz Endre enciklopédikus helytörténeti ismereteinek köszönhetően Arany Jánossal kapcsolatban is sikerült eddig kevéssé ismert emlékeket feleleveníteni, jelesül a segédjegyzői tevékenységével kapcsolatos véleményt: „Tanulásával, tehetségével kiérdemelte a bíróságot megjárt emberek legnagyobb elismerését: »amit Arany János ítél, azt az Isten is helybenhagyja« – mondották volna a szalontaiak.” De érdeklődve olvastam Szendrey Zsigmond szalontai éveiről, Bonczos Miklósról és az időben közelebbi relikviákat is, például az emigrációban élő Zilahy Lajos New Yorkból 1961-ben írott levelét dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorhoz, egykori szalontai iskolatársához, barátjához. Tetszett Varga Gábor eszmefuttatása a szabadságról, és nem utolsósorban Benedek Elek tollából a Testamentum Jankónak lírai gondolatsor, ami manapság, amikor újra szeretnék éleszteni a szakoktatást, a legidőszerűbb témát feszegeti. Csak néhány példát ragadtam ki azokból az írásokból, melyek nélkül nem teljesítheti útravaló-feladatát egy kalendárium, ahogy természetesen Tódor Albertnek a Köszöntőben leírt gondolata nélkül sem, miszerint: „amikor elindulunk a 2016-os év elején, magunk mögött hagyva az ünnepi meghittséget és a megszokott jókívánságokat, ne feledkezzünk meg, hogy az élet ajtói nyitva állnak előttünk, s csakis rajtunk áll, hogy merre lépünk, és kit fogadunk be életünkbe.” Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 27.Bepillantás a politikai életbeSzékely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be szeptember 26-án délután Nagyváradon. Szeptember 26-án, hétfőn délután Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regényének román nyelvű kiadását mutatták be a váradi ReWine Bárban. A könyv Jilţ şi caldarâm címmel idén júniusban jelent meg Klein József fordításában. A kötetbemutatón a szerző mellett jelen volt a könyv fordítója és Traian Ştef költő és irodalomkritikus, a Familia folyóirat szerkesztője. Traian Ştef elmondta, hogy a könyv betekintést nyújt a politikai életbe, a mindenkori politikusok korruptságába, hatalomszerzési és -megtartási technikáikba. Mint elhangzott a regény egy képzelt országban, Tranzíciában játszódik, és két karriertörténetet mutat be. Az egyik Porta Sándoré, a diktatúra idején szocializálódott politikusé, aki fokozatosan veszti el a talajt a lába alól, és a bársonyszékből az aszfaltra kerül. A másik pedig Grigore Tăutué, a szorgalmas és tehetséges fiatalemberé, aki a hamar túlteszi magát morális és politikai fenntartásain, s egy gátlástalan, diktatúrát kiépítő politikai erő szolgálatába lép, úgy, hogy közben a hírszerzésnek is dolgozik. Traian Ştef a fordítással kapcsolatban elmondta, hogy nagyon kifejező lett, Klein József vissza tudta adni mindazt a humort, szatírát és szójátékot, ami a magyar nyelvű könyvben érvényesült. Valós történetek Székely Ervin kiemelte, hogy fontos lenne, hogy a magyar írók lefordítsák könyveiket román nyelvre is, hogy létrejöhessen egy párbeszéd a román és magyar irodalom között. A továbbiakban ismertette, hogy hogyan vetődött fel a könyv megírásának ötlete. Hozzátette, hogy „nincs túl jó fantáziám, tehát amit a könyvben leírtam, az mind megtörtént, lehet nem pont úgy és nem pont azokkal, de minden történetnek valós az alapja”. Székely Ervin a Kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem jogi szakán végzett, volt jogtanácsos, újságíró, majd parlamenti képviselő és államtitkár, jelenleg a Bukaresti Rádió magyar adásának főszerkesztője. P. Nagy Noémi erdon.ro 2017. október 28.A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal. – Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit. – Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni? – Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk... – Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez? – Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt. – A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők? – Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött. – Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét? – Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája. Bodó Barna Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
